Tethys

Metropolis 1. rész (2012. október-december) / Metropolis 2. rész (2013. január) / Europa (2013. március) / Tethys (2013. március) / Elysium (2013. március)

TETHYS

A nap sugarai élesen belesütöttek a szemébe. Alig pár perce kelt, még nem bírta az erős fényt. Hátranyúlt az ágyon levő napszemüvegért és felvette, majd újra kinézett a parányi ablakon.

Ez a nap mennyivel másképp süt… Ez volt első gondolata. Mert az a fénylő csillag, amelyet annak idején minden nap látott Metropolis egén, másképp csillogott, fényesebben, tündöklőbben. Ez pedig sötét volt, vörös, mintha már leáldozóban lenne. És tényleg, ez az égitest már utolsó évszázadait élte.

Kicsit kábán fordult vissza a szobába, ahol csupán egy apró ágy volt, mely kényelmetlen, kemény matraca miatt mindig megfájdult a nyaka. Behunyta szemét és óvatosan, félve, várva a belenyilalló fájdalmat megtekerte a nyakát oda, majd vissza. Aztán mikor hátrahajtotta fejét, felszisszent. Ezt az éjszakát se úszta meg húzódás nélkül. Átvágott a szobán, túloldalt az asztalon tálca várt, amin kávé volt. Gyorsan felhajtotta, majd felkapott egy nyúlott, szürke pulcsit és kiviharzott.

A folyosó végén egy férfi jött szembe vele. Magas volt, feje búbja majdnem a plafont súrolta. Mindig, mint most is, fehér, kicsit piszkosabb trikót viselt, terepmintás gatyát és nagy bakancsot.

− Helló, Ivett! − köszönt szélesen vigyorogva a férfi. Ivett elmosolyodott és visszaköszönt. Még most is sokszor eszébe jutott a „Laurent” név, amelyet több mint tíz éve elhagyott. Az a vezetéknév egy sötét négy év bélyege volt, amit igyekszik elfelejteni.

Ilyen korán reggel még alig szállingózott valaki a fedélzeten, mindenki hajnali álmát aludta. A folyosók üresek és elhagyatottak voltak. Ő nem szeretett lazsálni, azonnal ment a pilótafülkébe.

− Jó reggelt mindenki… − nyitott be a kis helységbe és ült bele a másodpilóta mögötti ülésbe. − Mi a helyzet?

A két pilóta hátrafordult, köszönt, majd a fiatalabbik, a másodpilóta válaszolt a lány kérdésére.

− Körülbelül három óra és landolunk. Ott a bolygó – mutatott a konzol felett lógó képernyőre. − Kinézetre teljesen olyan, mint a Föld, csak sokkal… zöldebb.

− Csak aztán nehogy megjárjuk… A legutóbbi galadysi kaland után már nem kérek a meglepetésekből − mondta epésen a lány.

A két pilóta szinte egyszerre húzták el a szájukat, majd a pilóta bólintott. − Abból én se. Ha Ray, a mocskos pofáját egyem meg, nincs ott, akkor bizony ott leszünk eltemetve − szólt az öregebbik.

Ivett nem válaszolt, kinézett az ablakon, a határtalan űrt fürkészte. Milliónyi csillag ragyogott a távolban, köztük valahol ott volt a Nap is. Szerette volna újra látni azt a bolygót… Emlékezett arra a napra, amikor mindennek vége szakadt. Ami körülötte volt, megszűnt és ezért kénytelen volt újjáteremtenie életét. Ott feküdt a kórház törmeléke alatt, segítségért kiáltott. Akkor, azon a sötét, mocskos helyen fogadta meg, hogyha egyszer élve kikerül onnan, megvalósítja régi álmát, bejárja a galaxis összes bolygóját, felkutatja összes titkát.

Ezért csatlakozott a földönkívülisekhez, akiket azelőtt utált, mert azt hitte róluk, hogy csak léhűtők, akik mindenre azt hitték, hogy egy nyom, amely a Kapcsolatfelvételt idézi elő. Borúsan gondolt vissza arra a napra. Biztos volt benne, hogy sosem felejti el. Nagyon közel volt a halálhoz, szinte már-már belenyugodott abba, hogy sose ébred fel. De akkor valaki megmentette… Pontosan tizenegy éve történt és mégis, még mindig ott élt élénken emlékezetében.

Gyorsan elhessegette a képet és megint csak az éjfekete űrt bámulta. Végtelen távolságok, a hideg − szeretett itt lenni, lebegni a semmiben. Most is, két bolygó közt volt, egy távoli naprendszerben, amelyben mindig új titokzatosságokat fedtek fel. Régen még unalmas metropolisi nyomozóként tengette életét, azt se tudta, mi az izgalom – itt megismerte. De mikor csatlakozott ehhez a csapathoz, a felfedezőkhöz, élete teljesen átértékelődött, megismerte az univerzum titkait, távolságait.

Imádta az űrt, imádta ezt a mélyről feltörő nyugalmat. Legszívesebben itt maradt volna, csakhogy nézze a pislákoló csillagok halovány karimáit…

− Ivett, kérlek, hívd a kapitányt! − zökkentette ki nyugalmából a pilóta a lányt. − Adja ki a parancsot, hogy a szenzort előreküldhessük!

A lány lassan bólintott, majd az ajtófélfán függő telefonért nyúlt. Megnyomott egy gombot a számlapján, majd felvette a kagylót. Lábával dobolt a padlón, közben szitkozódva várta, hogy hőn szeretett kapitányuk, aki oly sokszor mentette meg már életüket, felébredjen legszebb álmából és felvegye a telefont. Amikor a túloldalon megszólalt egy álmos „Halló?”, Ivett egy apró mosolyt ejtett.

− Na végre, Charlie, azt hittem, már megint altatót vettél be és nekem kell felmásznom a negyedikre, hogy kirázzalak az ágyból! − A lány nem volt túl jó kedvében.

− Odaértünk már? − motyogott továbbra is ez az álmos hang.

− Parker a parancsodra vár…

− Persze, hogy előreküldheti a szenzort! − vágott a szavába a kapitány. − De ezt már ezerszer mondtam, hogy bízok Parker ítélőképességében, tudja ő, hogy mit kell csinálni… Nem kell engem a legszebb álmaimból felkelteni. Keltsenek fel akkor, ha már a leszálláshoz felkészültünk – azzal lecsapta a kagylót.

− A kapitányunk úgy látszik, az éjjel megint a whiskyhez nyúlt. Ideéreztem a másnaposság ízét − grimaszolt Ivett. − Lemegyek a kantinba, bekapok valamit.

* * *

Az étkező, mint ahogy a folyosó is, üresen tátongott. Nem volt nagy helység, mint egy nagyobb szoba. Középen egy nagy asztal állt, ellipszis alakú, szürke színű, rajta mindenféle bögre, tányér. A szomszédban volt a konyha, ilyen korán még a séf sem kelt fel, így hát berontott és az éhségtől kopogó szemmel kereste a legfinomabb ételt.

Már amit egy űrkalandor ehet. Már megszokta, hogy napról-napra csak a lefagyasztott ételeket eszi, már-már fel sem tűnik a műanyag utóíz. Most se talált mást, csak a megszokott konzervet, bár egy kicsit mindig reménykedett a séf kreativitásában.

Épp betette a mikrohullámú sütőbe az ételt, amikor Ray belépett. Az a magas férfi, akivel a folyosón találkozott. Most is mosolygott, mint mindig. Ivett újra és újra végignézett rajta. Akkor, tizenegy évvel ezelőtt milyen keveset gondolt róla. Később tudta meg aztán, hogy ő volt az, akinek köszönheti életét. Együtt ragadtak benn a kórház liftjében, s amikor az idegenek első lövedéke eltalálta Metropolis szívét, a kórház több más hasonlóan magas felhőkarcolóval együtt magába roskadt. Ő pedig bennszorult Ray-jel együtt. A férfi rendkívüli erejének köszönhetően ki tudott mászni és segítséget hívni. Ő több órát maradt egyedül, az volt neki a kínok pokla.

− Hát te itt vagy? Látom, nincs más, csak ez az szar – ő is kivett egy adagot a mélyhűtőből. Ott álltak egymással szemben a mikró előtt.

− Az már biztos, hogyha én egyszer visszakerülök valamelyik SpaceWayre, akkor úgy belakmározok különféle francia érdekességekből... − közölte a férfi mérhetetlen magabiztossággal. − De még egy ép hamburger és csirkecomb is megteszi, mert amit itt kapunk az egyszerűen förtelmes. Nem is értem, hogyan adhatják ezt nekünk. Egyszer komolyan kibelezem azt a séfet. Megmondom neki, hogyha nem csinál…

− Nyugi, úgyse fog − állította le Ivett. Ray mindig sokat beszélt, ezt már megszokta. Kivette az ő adagját a sütőből és leült az asztalhoz. Mindennek ellenére nagyon szerette a férfit, talán ő volt az, akiben teljes mértékig megbízott, rábízta volna életét is.

Még soha nem mondta el neki, hogy mennyire hálás. Sohasem volt alkalma kiönteni az érzelmeit neki… Talán nem is kell. Talán nem is vágyik rá.

− Elég baj – jegyezte meg halkan Ray. − Nagyon nagy baj… − Inkább már csak magának motyogott.

* * *

Közel két óra múlva megjöttek a szenzorok által feltérképezett bolygó adatai. A kapitány látszólag nem tudott tovább aludni, kicsit zsémbes is volt, ott ült abban az ülésben, ahol korábban Ivett. A lány a két pilóta ülésére támaszkodva fürkészte a bolygót – már nem csak a képernyőn látszódott, előttük volt óriási sziluettje.

− El sem hiszem… - mondta Parker, a pilóta, miután elolvasta a szenzor jelentését.

− Add csak ide − hajolt előre a kapitány. Kezében kávé volt, gyorsan letette, majd kezébe vette az adattáblát. − A rohadt életbe. Ha ez az expedíció sikerrel jár, akkor életünk hátralevő részét a Bahamákon fogjuk tölteni.

− Vagy ahhoz hasonló helyen, mondjuk ezen a bolygón − helyesbített Ivett és ő is elolvasta a jelentést. − Oxigén megfelelő, víz, élővilág… Arról viszont nem mond semmit, hogy intelligencia van-e, épp ezért azt mondom, legyünk óvatosak.

− Magam is így gondolom – helyeselt a kapitány. − Kapcsolja be az ébresztőt − szólt oda a másodpilótának, aki megnyomott oldalt egy gombot. − A következő a menetrend. Leszállunk, várunk pár percet, míg a hajó szenzorjai is felmérik a terepet és akkor te kimész Ray-jel és az osztaggal a dzsungelba csupán harminc percre. Megnézitek magatoknak a bolygót, és ha minden oké, akkor jövünk mi is a tudósokkal. Van húsz percünk a leszállásig.

* * *

A hajó végigsuhant a bolygó felett, ami erősen visszaverte a nap sugarait, így úgy hatott, mintha zölden izzana. Látszott a légkör halvány színe, az óceánok és az óriási őserdők alkotta barázdák. A Tethys nagy, ormótlan tömbként ereszkedett le az atmoszférájába, óriási sebességgel száguldott a felszín felé.

Szokatlanul tökéletes bolygó ez. Ivett megállapítása óriási csodálkozással társult. Mióta felfedező volt, nem találkozott ilyen tökéletes planétával, mely ennyire hasonlított volna a Földre. Sőt, mintha szebb is lett volna. Üdébb, tisztább és úgy érezte, a Kék Bolygóval ellentétben ez mintha érintetlen lett volna. Kezdett hinni abban, hogy végre valahára megtalálták azt a bolygót, ami majd új otthonuk lehet. Most talán új korszak kezdődik, a Második Föld projekt véget ér és újra letelepedhetnek, nem pedig mint űrpatkányok, kóricálnak az egyik sivatagos bolygóról a másikra.

Való igaz, a bolygó maga volt a csoda. A katonák is tátották a szájukat, elismerő megjegyzéseket tettek. Sok-sok éve már, hogy legtöbbjük csatlakozott a csapathoz, több száz bolygót bejártak már, de ehhez hasonlót nem tapasztaltak.

Ameddig a szem ellátott, óriási erdő burjánzott. A távolban hegyek magasodtak, csúcsuk őszült, előtte pedig lankás táj feküdt el. Aztán a réten feltűnt egy fa, még egy fa, mígnem az óriási erdő átvette a helyét. Az égbolt tiszta volt, a messzeségben egy két bárányfelhő kóborolt, a nap viszont már leáldozóban volt – az amúgy is vöröses fényű égitest most szinte már feketébe torkolló narancssárga színt vett fel. Folt a rengeteg közepén – egy kopár dombot szemelt ki Parker a leszállásra, s miután a hajó szenzorjai is feltérképezték a felszínt, a kapitány engedélyt adott a leszállásra.

− Az osztag Ivett és Ray vezetésével menjenek ki a felszínre, ők majd megadják az utasításokat! Figyelem, mindenképp vigyetek magukkal légmaszkot, akármilyen tisztának tűnik is a levegő… − A kapitány nagyot sóhajtott. − Az a büdös helyzet, hogy túl sokat láttam már az univerzumból ahhoz, hogy csak a szememnek higgyek. Túl szép és tökéletes ez a bolygó.

− Túl sötéten látja a dolgokat, kapitány úr − legyintett az egyik. − Nézzen ki, mintha csak a Földre tértünk volna vissza…

− Pont erről beszélek − sóhajtott kicsit bosszúsan a kapitány. − De hisz tudod, te sem vagy épp új darab itt a csapatban, láttál már eleget, nem? Ne feledd, hogy hányszor sebesültél meg amiatt, mert a szemednek hittél. Újra és újra elmondom, lehet, hogy már a könyökötökön jön ki, de az univerzum mindig tartogathat olyan meglepetéseket, amikre nem számítunk – mondandója után hevesen bólogatott. − No, de elég a szóból − intett a kezével, hogy induljanak kifelé, majd megfogta Ivett vállát. − Gyere légy szíves…

− Valami baj van? – kérdezte a lány összeráncolt homlokkal, miután az utolsó katona is eltűnt a zsilipajtó mögött.

− Tényleg rossz érzésem van. Olyan elátkozott helynek érzem ezt a helyet. Nem volt még ilyen érzésem egy expedícióval kapcsolatban, de most…

− Nem lesz semmi baj − nyugtatta meg Ivett. − Vigyázok a csapatra.

− Meg aztán mindjárt beesteledik és tudod, hogy az éjszaka mi mindent hozhat!

− Vissza fogom hozni őket − Ivettből sugárzott a planétába vetett bizalom, de közel sem ezt érezte. Őszinte volt magához és bevallotta, hogy igazából ő sem hisz a szemének. Lehetetlen, hogy a világegyetemben még egy Föld legyen. Ezzel sosem tudott egyetérteni. Mindenből csak egy van és csakis egy. Ennek ellenére mindig is benne volt a remény, de a realitás azt súgta neki, hogy soha nem kapják meg az univerzumtól ugyanazt az esélyt, amit már egyszer elherdáltak.

* * *

Innen, a földről már teljesen másképp látszott minden. Inkább félelmetesnek hatottak a göröngyös ágak, burjánzó bokrok és a kusza növényzet. Ahol leszálltak, azon a dombon szinte csak kő és moha volt. Ahogy körülnéztek, mindenütt erdőt láttak, az ágak sejtelmesen csavarodtak, a gyökerek, mint ezernyi kígyó kúsztak a talajon. Közte vad fű és gaz terjeszkedett.

− Oké, emberek. Hat ember előremegy, hogy felderítse a terepet − adta ki az utasítást Ivett. − Én is félek, akárcsak a kapitány, nem hinném, hogy ez a bolygó annyira ártatlan. Induljatok, öt percetek van, addigra térjetek is vissza, ne menjetek be annyira a sűrűbe!

Ray odalépett Ivett mellé, a hat katona alakja se látszott a sötét erdőben.

− Hamar leszáll az éj − jegyezte meg. − Alig nyolc perccel ezelőtt landoltunk, de a nap peremét sem látni.

− Gyorsnak kell lennünk − mondta kicsit később Ivett, majd a másik két-két katonára pillantott, akik őrködtek a hajó körül. − Három csapatra oszlunk, ti nyugatra mentek öt emberrel − a hajó mögé mutatott. − Dannyék északra, a hegyek felé, mi pedig… − egy pillanatig macerált az adattáblájával. − Van itt egy barlang, három emberrel benézek oda.

Ray bólintott. − Számítasz valamire?

Ivett egy pillanatig nézte a csendes erdőt, a nyugalmat, a gyönyörű naplementét. − Tudod, valahogy akárhogy is látszik, hogy ez a bolygó tökéletes… mégsem az. Kérdem én, hogyan került ide ez a tisztás az erdő közepére? Az a sejtésem… − megállt, ajkát harapdálta.

− Micsoda? – kérdezett gyorsan Ray, mikor a lány félbehagyta mondatát.

− Az a sejtésem, hogy valami van itt, amivel mi már találkoztunk − tördelte a kezét, erősen gondolkozott, aztán legyintett és felkiáltott. − De itt is vannak! − az egyik fa mögül kilépett Danny, aztán sorra a többi katona.

− Semmi érdekes, minden a legnagyobb rendben − mondta Danny, mikor odaért Ivetthez.

− Rendben − bólintott a lány. − Ray, légy szíves mondd el nekik a tervet, addig én bemegyek, szólok a kapitánynak, hogy elindultunk.

* * *

Minél távolabb kerültek a hajótól, az erdő annál sűrűbb lett. Legalábbis Ivettnek így tűnt fel. Az éjszaka rájuk telepedett, nyomasztó ködhomályt borított a fákra, amik nyekeregve hajladoztak az enyhe szél miatt. Apró állatok szaladgáltak a gyökerek között, madarak huhogtak a faágakon – a lánynak egyre jobban erősödött az a gyanúja, hogy a bolygó nappal alszik és este ébred fel. Ez esetben még jobb lesz vigyázni.

A barlang nem volt messze, viszont annál nehezebb volt hozzá az út. A gyökerek, melyek kanyargósan, rétegesen tekeregtek a földön, megnehezítették a dolgukat. Az erdő szélén meredek szurdok figyelte a tájat, ahova nagy nehezen tudtak csak felmászni.

Amikor aztán végül sikerült, Ivett pihenőt rendelt el. Innen, a barlang bejárata elől minden látszódott – a hajó teteje kilátszott a magas fák lombjai mögül és a ködbe burkolódzó hegyek árnyait is látták, ahova Danny csapata indult el. Az erdő pedig, mint sötét, fenyegető tenger, úgy terült el az óriási síkságon.

A járat szája, érdekes módon, nagyon magasan volt. Ivettnek ez egyáltalán nem tetszett. A lány félelmei és rémképei egyre jobban erősödtek, képtelen volt elszakadni attól a balsejtelemtől, miszerint itt fognak pusztulni mindannyian. Az átkozott kapitány, az tehet mindenről, elültette a bogarat a fülébe, ami most óriási hangot eresztve duruzsolt mindenfélét.

− Jól van, emberek, bemegyünk − állt fel Ivett, miután eltette táskájába a vízzel teli kulacsát. − Voltatok már barlangban, nem kell prédikációt tartanom, ugye?

Felállt, hátára vette a fegyverét, bekapcsolta a barlanglámpáját fején és elindult a barlang emésztő sötétségébe. Ahogy látta, a magasból lefelé vezetett a járat, a föld alá. Christopher ki is mondta, amit Ivett gondolt.

− Ez a járat nagyon nem tetszik nekem − Ivett elől ment, a férfi pedig mellé lépett. − Olyan, mintha nem a természet alkotta volna.

− Én is ettől félek. Valószínű, mint minden bolygón él valamilyen élőlény, amely magas intelligenciával van megáldva. De nem volt sok példa olyan esetre, amikor olyan értelmes lényeket találtunk volna, ami egy teljes alagutat tudott volna kivájni. Ugyanakkor a természet csodákra képes…

− …de én mindig realista vagyok, tehát azt gondolom, hogy itt van valami − fejezte be a mondatot a katona.

− Mire gondolsz? − kérdezett vissza Ivett.

Christopher határozottan megrázta a fejét és kijelentette: − Inkább semmire.

* * *

Ray a fák között szlalomozott. Nem látta be, hogy merre járnak, szinte teljesen elveszett ebben az óriási labirintusban. Minduntalan a térképet nézegette, ugyanakkor megpróbálta ezt titokban tenni, nehogy meglássák katonái a zavarodottságát.

− Nem értem, mit keresünk − szólt egy kis idő után. Rátámaszkodott egy terebélyes, öreg fára, melynek embervastagságú gyökerei mélyen a földbe hatoltak. A főgyökérből ezernyi kis, vékony további gyökér ágazott ki, melyek hol csatlakoztak a mellette lévő fába vagy…

−Ezt nézzétek! − Ray letérdelt a fa tövébe. A mögötte bóklászó fiúk mind felfigyeltek a kiáltásra és sietve szaladtak oda.

Ray ujja egy vastagabb gyökérre mutatott, ami akkora lehetett, mint a keze. Egy pillanatra úgy hatott, mintha a fa szakálla lenne.

− A végét nézzétek − mondta. A gyökér vége ripityára volt törve, valaki szándékosan lehántotta. Furcsa volt, lerítt róla, hogy értelmes lény csinálta. Ha ugyanis állat tette volna, akkor valószínüleg durván szét lett rágva, azonban ezen látszott, hogy  széttörték.

− Nézzétek a nyomokat! − mutatott a gyökerekre Ray, majd óvatosan körülnézett. Körülöttük semmi sem mozgott, csak a kékes köd szállingózott a fák között. Egész messziről egyszer-egyszer felbúgott valamilyen állat vagy madár repült el felettük, megrémisztve a négy katonát. − Látszana rajta, ha foggal tépték volna szét. Kézzel vagy valamilyen végtaggal tették ezt. És biztos vagyok benne, hogy értelmes lény volt, egy állat ehhez nem tudna ilyen precizitással hozzányúlni.

− Miből gondolod ezt?

− Nézd, két oldalról fogta meg és úgy próbálta eltörni. Sikerült is neki, de a háncs nem engedett ilyen könnyen. A lény ezért elkezdte húzni a tőig, ahol elszakadt. A kérdés már csak az, hogy mire kellett ez neki?

− Törj le belőle te is! − javasolta Mitch.

− Éppenséggel megpróbálhatom, de nem hinném, hogy… − az erőlködés miatt abbahagyta mondandóját és nagyokat nyögött. − Képtelenség, rendkívül erősen tartja magát.

− Ebből következik, hogy akkor az illető, akivel szemben állunk, ugyancsak egy izompacsirta − vonta le a mindenki számára egyértelmű következtetéseket Marquez.

Egy pillanatra némaságba burkolóztak, hallgatták az erdőt.

− Nem tudom, mire kellhetett ennek az izompacsirtának. Talán valami gyógyszer vagy… − nem fejezte be a mondatot, mert mögüle hirtelen egetverő sikítás és hörgés majdnem kiszakította dobhártyáját. Lassan, megfontoltan hátralépett – keze a ravaszon volt. Aztán tágra nyílt szemmel látta a sok vért, ami mindent beborított.

* * *

Ivett még mindig elől ment, biztosította a terepet, ha valami útjukba került, de ezzel nem sokat kellett vesződnie. A járat túl kerek és tiszta volt, mintha valaki szabályosan vájta volna ki – ez a gondolat még mindig nem hagyta nyugodni.

− Jelentek a hajónak − suttogta a mögötte lévő három férfinak, majd leemelte az adóvevőjét oldaláról. − Elég gyenge a jel – az apró képernyő fénye megvilágította arcát. − Itt Ivett. A hajónak. Bejutottunk a barlangba, eddig minden a legnagyobb rendben, bár továbbra sem ástam el a gyanakvásaimat.

− Itt Tethys. Vettem − hangzott a gyors válasz kis statikus zaj kíséretében.

− A többiek?

− Épp most jelentkeznek.

− Rendben, tíz perc múlva újra hívlak. Kiléptem − a hang még egy pillanatig visszhangzott az alagút mélyében. − Továbbmegyünk!

A lámpák fénye eddig nyugalomban világították meg a fal egyik pontját, s most hogy újra elindultak, vadul cikázni kezdtek. Aztán a kéklő fényben meglátták a járat végét. Ivett összeráncolt szemöldökkel nézett jobbra-balra, de nem talált sem kanyart, sem nyílást. Előrelépett egyet, majd lassan még egyet…

− Nem hiszem, hogy ennyi lenne az alagút. Ennek nincs… − a mondatot nem fejezte, mivel hirtelen kicsúszott a lába alól a talaj és csak azt érezte, hogy zuhan lefelé, megállni pedig képtelen. Érezte, hogy a furcsa járat kanyarodni kezd, egy pillanat múlva pedig már nem is lefelé esett, hanem csúszott a göröngyös sziklán. Hátát erősen lehorzsolták a kövek, vékony dzsekije már foszladozott, nadrágja is szanaszét szakadt. Érezte, hogy vére is kiserken, sőt egy pillanat később már ordítani lett volna ereje a belenyilalló fájdalomtól.

Aztán a kísértetiesen rémisztő és kínnal teli utazásnak hirtelen vége lett, a lány a járat aljára ért. Nem először élt át ilyet, három évvel ezelőtt a Galadyson is lezuhant egy szikláról, csúnyán összetörte magát.

Most pár fokkal jobb volt a helyzet, a lány fél perc után nagy nehezen fel tudott állni, végtagjai szerencséjére nem törtek el, de hátán ezernyi zúzódás tátongott, mindegyikbe megszámlálhatatlan kis kő és porszemcse került, melyek iszonyú erővel marták a szivárgó vér forrásait. Leírhatatlan kínt érzett, szólni nem bírt, ugyanakkor összeszorította fogait, majd nagy nehezen legyűrte a fájdalmat és a hányingert, mely rátört. Próbált lenyugodni és nem őrjöngeni, csak szépen lassan venni a levegőt.

* * *

Csak azt érezte, hogy a meleg, még ki nem hűlt vér csurog arcán. Nem az ő vére volt az, hanem Marquezé, aki most darabokban feküdt a földön. Idegesen nézett körül, kereste a tettest, de nem látott senkit. Akkor ki ölte meg?

Arca valósággal be volt horpadva, bal szemürege üresen tátongott, a jobb szemgolyója kidülledt. Karjai lógtak, mint egy rongy, szinte már csak pár ínszál tartotta. Törzse ketté volt törve, a töréskor keletkezett kisebb robbanás lőtte ki azt a temérdek mennyiségű vért, ami most ingén, arcán, haján folyt. Akárki is ölte meg az osztag egyik legjobb emberét, ügyesen szorította ki belőle a szuszt.

Ray vett egy nagyon mély lélegzetet, majd gépfegyverét magasba emelte. − Azonnal jelentjük a Tethysnek Marquez halálát. Sajnálom fiúk, nagyon…

− Mi lesz a testtel? − Kérdezte vontatottan az egyik katona.

− Te és Mitch elviszitek a hajóra és ott is maradtok, addig én próbálom elérni Ivettet és Dannyt. Mielőbb húzzunk innen erről az átkozott bolygóról.

− Hogyan vigyük el? − Értetlenkedett Mitch.

− Nem tudom, oldjátok meg − vont vállat Ray, majd intett Clarknak, hogy jöjjön utána. − Attól félek, nekik is bajuk esett. − Kibiztosította a fegyvert, majd elindult a göröngyös úton.

Alig pár perce haladtak az erdő mélyén, amikor különös árny suhant el előttük. Nem is látta Ray, csak érezte egy pillanatra, talán hallotta a gyökerek halk recsegését? Nem tudta biztosan, csak azt, hogy van előttük valami. Intett társának, hogy legyen csöndben és figyeljen. Az erdő határtalan némaságba burkolózott. Érdekes, naplemente után szinte nyüzsögtek a gyökerek között és a fán élő állatok, most viszont újra teljes nyugalomban aludt minden.

Ray megállt, leguggolt és figyelt minden neszre. Hallotta saját lélegzését, mellette Clark szipogott, Ray idegesen pillantott rá.

Akárhogy is meresztette a szemét, nem hallott és nem látott semmit. Clark mérgesen felállt, nem bírta a feszültséget. Ray rögtön visszahúzta a földre és idegesen, kezeivel hadonászva magyarázta társának, hogy mekkora veszélynek vannak kitéve.

A lény pedig kihasználta azt, hogy a két katona nem figyelme lankadt. Sötét szemeit az áldozatain tartotta, csápjaival pedig ügyesen kapaszkodott a fán, körülfonta annak törzsét, úgy közelítette meg az ellenséges behatolókat.

Ray hirtelen abbahagyta a hadonászást és fülelt. − Maradj nyugton – préselte ki fogai között ezt a két szót. Aztán egyszer csak a semmiből, Clark vérfagyasztóan magas hangon sikított, hasából pedig egy csáp bújt ki, újabb vérözönt árasztva ezzel. Ray nem volt rest, rögtön felfogta, hogy nem tud segíteni társának. Továbbá arra is rájött, hogy itt neki nincs esélye, hacsak nem valami csoda nem segít rajta. Ezeknek az akármiknek a kezében van az erdő, mindenről tudnak, ki hova lép, mit csinál – nekik, mint idegeneknek szinte haláltábor ez a csodálatosnak hitt erdő.

* * *

Amint a hideg kövön próbálta magát összeszedni, egyszer csak ráesett egy kéz. Először nem tudta mi az. Azt hitte, valami állat, ám amikor a barlanglámpa fénye ráesett, ijedten dobta le a földre.

− Te jó ég, mi történt ott fent? − Halk suttogása visszhangzott a kanyargós járatok falain, majd amikor újra felvette a leszakított kezet, észrevett valami rajta valami különöset. Egy óra, egy ismerős karóra.

Egy pillanattal később egy fej és egy láb is a földre huppant. Ekkor Ivett már sikított. Barry arca volt, ahogy azt gondolta. Felugrott és a falhoz tapadt, várta folytatást. Már-már azt hitte, nem érkezik, amikor nagy robajjal egy test is leérkezett. Nem testnek látszott, csak egy nagy hústömegnek, amelyből vékony, vörös patakocska szivárgott.

Ebben a pillanatban fentről hangos kiáltás hallatszott. Ivett felismerte a hangot, Tom mély, öblös hangja most elváltozott, szokatlanul magasan szólt.

− Barry!

Ivett visszakiáltott.

− Mi történt? Tom! Mi történt?

Majdnem fél percig teljes csend honolt, majd Tom hangja, most már mélyen, de rekedten válaszolt. − Nem tudom, egyszerűen csak eltűnt.

Ivettnek ez azonban csak halk motyogás volt, így újra felkiáltott. − Gyertek le a kötélen, mert így egy szót sem hallok!

Öt percen belül mind a ketten, Tom és Christopher is lenn voltak. Ők is tág szemmel nézték a darabkákat, ami Barryből maradt. Látszólag nem tudták feldolgozni a látványt. Ivett keményen a szemükbe nézett.

− Nekem is nehéz, nektek is nehéz, mindenkinek az. Nem először veszítünk el egy sorstársat baleset okán…

− De ez nem baleset volt! − vágott a szavába Christopher. − Épp ez az, hogy nem az volt!

− Mi történt?

− Barry felfigyelt a nyílásra, ahol te leestél és akkor valahonnan, nem tudom honnan előbukkant egy valami. Nem is figyeltünk fel rá, azt hittem, hogy valamelyikünk mocorog. Aztán egyszer csak azt láttuk, hogy valami nagy csápos szörnyeteg van az orrunk előtt. Mi nem is tudtunk moccanni se, annyira lebénultunk. Aztán… aztán el is ment és akkor láttuk meg, hogy… hogy Barry ott fekszik holtan, vérben tocsogva. Akkor kiáltottam.

− És akkor már rég itt volt a feje, a lába és a keze. Tehát ez nem volt kevés idő, ez alatt a lény simán elhúzhatta a csíkot – Ivett próbálta palástolni félelmét és megrökönyödését, de nem tudta. Leült a hideg kőre és gondolkozott. Annyira biztos volt abban, hogy itt valami van, ami majd keresztezi a munkájukat. A többiekkel vajon mi lehet? – ugrott be a gondolat és gyorsan adóvevőjéhez kapott. Nem múlt volna el a tíz perc?

− Tethys? Itt Ivett − szólt bele halkan.

− Hallunk, Ivett. Mi a helyzet?

− Barry meghalt. Valami ismeretlen létforma megtámadott minket és pillanatok alatt feldarabolta a testét. Nem maradt belőle semmi, csupán egy fej, egy láb…

− És hol vagytok most? − vágott a szavába a kommunikációs tiszt. Nemigen szerette volna végighallgatni mindegyik darabkát. − A monitorom azt mutatja, hogy egy barlang mélyén.

− Ott. Ki kell juttatnotok innen minket.

− Rendben. Ha a térkép jó, akkor onnan van egy kijárat alig egy kilométerre. Keressétek meg, ne tévedjetek el, menjetek kelet felé. Nálad van is van térkép, nem?

− Már nincs, estem vagy húsz métert, mindenem ripityára tört − zihálta Ivett, nem akart egy újabb halálfutamot, mint legutóbb. − Csodálkoztam is volna, ha pont az marad épen. De az iránytű még működik.

− Azzal itt nem sokra mész… Muszáj lesz az érzéseidre hagyatkozni − egy pillanat szünet után folytatta. − Figyelj csak! Menj előre öt métert.

Ivett ötöt lépett, majd a mikrofonba szólt.

− Igen?

− Jó, ebbe az irányba haladjatok. Minden oké lesz. Nem tudok mást mondani, minthogy figyeljetek egymásra… − elhalt a hangja. − A rohadt életbe, de utálom a barlangokat. Öt percenként hívunk titeket! Kilépek, Ray hív.

− Ivett kilép − visszaakasztotta az övére a vevőt, majd társaihoz fordult. − Hallottátok, nem? − A többiek bólintottak. − Te, Tom elől mész, mindenre figyelj, Chris, te pedig hátunkra vigyázol, én pedig mindenre ügyelek.

Chris és Tom bólintottak. Ivett egy pillanatig a két férfit nézte, majd nagyot sóhajtott. − Figyeljetek, fiúk. Ez olyan dolog, hogy… szóval itt már mindegy. Legyünk őszinték. Valószínüleg azok a lények tudják minden lépésünket, akkor se lennék meglepődve, ha gondolatainkba is belelátnának − hadonászott feje fölött a lány. − Mégis… ilyenkor szokták azt mondani, hogy a remény hal meg utoljára. − Ekkor még nagyobbat sóhajtott. − De valahogy nem érzem a reményt és…

Felcsipogott a vevő. Ivett gyorsan felvette.

− Itt Ivett. Tethys?

− Nagy baj van, Ray csapatának annyi.

− Ezt mégis hogy érted? − kérdezett vissza idegesen a lány.

− Csak Ray maradt életben, a többiek mind odavesztek. Valami lény végzett velük. Ray csak össze-vissza hadovál, de meg is értem, alaposan meg van ijedve és ki is van fulladva… − a vevőből a hang most sokkal halkabb, szakadozottabb volt. Hallatszott, a kommunikációs tiszt is fél. − Van egy olyan gyanúm, hogy mindkettőtöket ugyanaz a lény támadott meg.

− Ez több mint valószínű. Mi van Dannyékkel?

− Nem válaszolnak. De még nem következtetnék semmit!

Ivett mérgesen megráncolta homlokát, ökölbe szorította kezét, egy apró káromkodást ejtett el, majd újra beleszólt a mikrofonba.

− Öt perc múlva jelentkezek. Ha mégsem, akkor meghaltunk. Ivett kilép. − Hátrafordult. − Kijutunk. Értettétek? Akármilyen szörny jön, kibelezzük. Egy óra múlva már egy kóla társaságában fogunk ücsörögni a hajó konyháján, oké?

Akármilyen hatásos akart lenni, hangjában csak a csüggedés és reményvesztettség hallatszott. Tom és Chris sem volt meggyőzve, mint két értetlen, zöldfülű, úgy álltak a sötétben. Ivett nem is várta, hogy meg legyenek győzve. Legyintett, majd intett Tomnak, hogy induljon elé.

* * *

Ray még mindig futott, egy pillanatra sem állt meg. A hajónak is csak pár szóban, kutyafuttában mondta el, mi történt.

Pedig most senki sem követte. Akárhova nézett, semmit sem látott, ám ez nem nyugtatta meg. Tudta, hogy valahol itt vannak a közelben. Rémképek sorozata lebegett szeme előtt, valósággal megszállták a gondolatát. Látta maga előtt, ahogy a nyálkás, undorító csápok között vergődik, körülötte ezer ilyen szörnyeteg néz azzal a ronda, éjfekete szemével… És egyszer csak egy roppanás, aztán még egy, aztán… a következőt már nem hallhatja.

A gyökerek megnehezítették a menekülését, minduntalan beleakadt cipője orrába. Szitkozódott, mikor egyszer-egyszer majdnem felbukott.

Most megállt. Hátranézett, kíváncsi volt, valaki követi-e. Senkit sem látott, az erdő ártatlanul aludt. Visszafordult, hogy folytassa az útját, amikor…

− Mi a lóf…? − csak ennyit mondott, nem többet, amikor hirtelen a csáp, ami miatt a lény, mint egy polip, felkapta. A levegőbe emelte, majd éppen össze akarta roppantani, érezte a kemény szorítást. A lény most az egyszer életében elszámolta magát. Ez a baklövés viszont életébe került.

Rayt ugyanis derekánál fogva hálózta be hosszú kezeivel, így a katona kezei szabadon maradtak, amiben a halált küldő gépfegyver volt. Ray egy szempillantás alatt megölte a szörnyeteget. Egy másodpercig még nagyban szuszogott, hirtelen nem tudta felfogni, hogy ő most épp megmenekült. Aztán lenézett áldozatára, és kicsit furcsállva nyugtázta, hogy milyen könnyű megölni egy ilyen fenevadat.

Megrázta fejét, hogy visszazökkentse magát a valóságba, aztán pár nagy lélegzetvétel után újra futni kezdett, de egyre csak úgy érezte, hogy soha nem ér oda a hajóhoz. Nem is tudta, merre járhat. Hirtelen megtorpant, előkaparta zsebéből a térképet. Az adattábla azonban nem működött, valószínüleg amikor a lény megszorongatta, akkor törhetett el.

− Ez a kínai fos… − szitkozódott Ray, majd gondolkodóba esett. Felnézett a mellette levő fára. Ágai felértek majdnem a felhőkig. − Ez jó lesz.

*

Pár éve a Pagida bolygó tizedelte meg a Tethys legénységét. A tengerbolygó vize alatt oxigénre leltek, ám a bolygó fizikai erői oly módon átverte a műszereiket, hogy a több mélyben nem tudták, merre van a felszín, így amikor az oxigén elfogyott a palackból, mind meghaltak.

Hat kiváló, fiatal felfedező volt, akik tele voltak reménnyel, kalandvággyal. Azóta azon a bolygón egy kutatóállomás van. Ahhoz, hogy az univerzum távoli szegletében pár tudós kísérletezzen a saját szakállára, hat embernek kellett meghalnia. Persze ezt a gondolatot rögtön elvetette, hisz nem hibáztathatja azokat, akik végül felhasználták a bolygó adta lehetőséget. És egyébként is, ez egy ilyen munka. Valószínű most ő is meghal, nevét majd belevésik valami otromba kőtáblába, testét pedig kilövik az űrbe, mint hősi halottat. Nevetett magában. Ő pedig a fagyos űrben emésztődik, talán ellátogat magányosan a mennyekbe vagy a pokolba, távoli világokat csodál meg, keresztülszáguld az Orion-ködön, megérinti a csillagokat. Elmosolyodott magában, milyen gyönyörű élete lesz ezután.

Visszatért abba a dohos, hideg barlangba, elszakadt mélabús gondolataitól. Sokszor gondolt bele abba, hogy meghal. Sőt, szinte azóta, hogy eljött a Földről, minden nap eljátszik a gondolattal. Valahogy azonban minden helyzetben megmenekül. Akármennyire is úgy látszott rajta, hogy benne már az utolsó reménysugár is kialudt, titkon remélte, hogy ezt is túléli.

− Ivett, itt van valami − szólt meg a háta mögött Chris hangja. Ahogy ez a hang kizökkentette, gyorsan eszébe is jutott, hogy nem is figyelt semmire. Mérges volt, amiért gondolatai ennyire elvonták a figyelmét.

− Mi az? − Hátrafordult. Tom is megállt, ő azonban továbbra is figyelt minden mozdulatra.

− Ha jól látom, csontmaradvány − világította meg Chris a földön heverő csontot. Ivett már épp leszidta volna a katonát, hogy egy ilyen apróságért ne állítsa meg a kis csapatot, hisz ezernyi állat lehetett itt, ám amikor meglátta a szürkés, kis méretű, doronghoz hasonlító maradványt, rémülten kapott oldalzsebéhez, ahol egy kesztyű lapult. Felvette a csontot, majd csodálkozva, összeráncolt homlokkal nézett rá Chrisre.

Szólni akart, azonban a következő fertőző gondolat, mely elméjét megszállta, annyira leblokkolta, hogy mukkanni sem bírt.

− Nézd meg jobban – csak ennyi jött ki torkán, majd átadta az egyik kesztyűt Chrisnek, aki ugyancsak meglepődött.

− Azt a büdös élet, de hiszen ez egy alkarcsont. Emberi alkarcsont!

Erre már Tom is odajött. − Mi a franc? Hogy kerülne ide egy…? − Beléfagyott a szó, amikor Chris a lámpa fényében felmutatta az imént talált ereklyét. Ő is megtapogatta a csontot, majd jelentőségteljesen Ivettre nézett.

− Ha arra gondolsz, amire én…

− Akkor befogod. Nem szeretek alaptalan következtetéseket levonni, oké? − Biccentett a fejével. − Ezt viszont jelentenem kell a Tethysnek. − Elővette adóját és hívta a hajó jelét. Nem vették fel. Furcsállta, mert majdnem biztos volt abban, hogy Keith, a kommunikációs tiszt mindvégig ott van a konzol mellett és figyel a hívásokra. Eddig mindig gyors volt, most azonban csak búgott halkan a hangszóró, Keith hangja viszont sehol sem volt.

A bajsejtelmek előtörtek. Ránézett a két férfira, akiknek arcán ugyanaz a kétségbeesés volt, mint Ivettén.

− Nem válaszolnak – mondta Ivett. Tudta, hogy mindenki felfogta a történteket, mégis meg akarta törni ezt a mély csendet. De hogy valami értelme is legyen, hogy kinyitotta a száját, hozzátette: − Remélem, nem…

− Induljunk. Legalább mi meneküljünk meg! − Tom elindult a járat sötétje felé. Ivett megfogta a vállát, felemelte mutatóujját. Mérges volt a férfi borúlátóságára, ám mielőtt elkezdte volna Tom szidását, arra gondolt, hogy a férfi legalább kimondta azt, amire ő is, Chris is gondolt. Hiába próbálja magát elhitetni, hogy a hajón levők élnek, attól még nem fognak feltámadni.

Csak mélyen a férfi szemébe nézett, a kezével erősen szorította a vállát, majd zavartan lenézett a földre és valami olyasmit motyogott, hogy „bocsáss meg”! Tom megértette Ivettet, nem is haragudott rá, hisz benne is ugyanaz zajlódott le, mint a lányban.

* * *

A legfelső ág még volt olyan erős, hogy Rayt elbírja, bár vigyázva nyújtózkodott, hogy az erdő nagyságát túlszárnyalva meglássa a hajót. Ágaskodott, ahogy tudott, de sehogy sem látta meg Tethys jól ismert, négyszög alakját.

Kifújta a levegőt és egy pillanatra gondolkodóba esett, vajon elbírná-e a következő ág. Leakasztotta fegyverét egy közeli ágra, hogy legalább az ne növelje még a súlyát, aztán még óvatosabban mászott feljebb. Ezután csak alkarvastagságú, vékony ágak következtek. Nem kellett sok idő, hamarosan meglátta a hatalmas két szárnyat, melyek az ég felé ívelt, közte ott lapult a műhold széles tányérja. A többit eltakarták a fák.

Nem is volt messze, csupán párszáz méterre. Ennek megörült, sietve mászott vissza ágról-ágra. Talán túl gyorsan is. Megcsúszott, lába alól kifutott a vékony ágacska, végighorzsolva oldalát. Nagyot esett volna, ha az utolsó pillanatban nem fogta volna meg kezével. Most ott lógott, mint valami szerencsétlen lajhár és mozdulni sem tudott. Ráadásul tudta, hogy keze hamarosan elzsibbad és akkor vége, repül az alatta levő mélységbe.

Próbálta magát felhúzni, ám hamar rájött, hogy jobban jár, ha meg sem mozdul, az ág ugyanis rendkívül gyenge volt, nem sok kellett hozzá, hogy eltörjön. És ha mocorog, azzal elősegíti a törést. Tőle egy méterre volt a következő fa, aminek ágai nem nőttek ennyire a magasba. Játszott a gondolattal, miszerint könnyűszerrel meglódítja magát, és azzal a lendülettel átugrik arra a fára, így egy kisebb zúzódással, esetleg csonttöréssel megúszhatná a dolgot. Lassan megfordult, hogy szembe kerüljön azzal a fával, amelyiken lógott.

Éppenséggel arra is ráugorhatna. Ez futott át agyán, ám rögtön elvetette a gondolatot, mivel kevesebb esélye van arra, hogy el tud kapni úgy egy ágat, hogy előtte ne essen több métert.

Így maradt az első lehetőség. Felnézett a görbe ágra, amely tartotta. Ha egy percen belül nem ugrik, neki vége. Lábával lassan, finoman előre-hátra hintázott, majd mikor már elég nagy lendületet vett, elengedte az amúgy is hasadó faágat és a szemben levő fa legmagasabb, kiálló ágát célba véve zuhant alá.

Elvétette. Túlságosan nagyot ugrott, a célzott ág ugyan útjába került, csupán lábával érte el. Rosszabbat nem is kívánhatott volna. A bokája megakadt az ágban, így fejjel lefelé zuhant tovább. Szerencsére nagy fájdalmai közepette sikerült egy ágra úgy ráesni, hogy fenn is maradjon.

Majdnem öt percig mozdulatlan meredt maga elé, a földön burjánzó gyökereket figyelte, mint szétszórt vezetékeket. Szájából erősen szivárgott a vér, keze zsibbadt a fájdalomtól, fején pedig nagy sebek éktelenkedtek.

Nagy nehezen feltápászkodott, erőtlenül ült fel. Szédült, fülét majd megsüketítette az a folytonos sípolás, mely egyre hangosabb lett és majdnem beleőrült. Átölelte a fa törzsét, így próbált egyensúly gyakorolni magára. Még fel sem fogta, hogy csodával határos módon menekült meg.

Lassan, nagyokat szuszogva, vért köpve indult lefelé. Pár méterre volt a felszíntől, így hamar lejutott. Lent a földön már hányt is. Vért. Hanyatt feküdt és várta, hogy a vadászó lények egyike rátaláljon és kegyetlenül roppantsa szét. Köhögött, fuldokolt a folyton visszanyelt vértől.

Pár percbe telt, mire az élni akarás újra visszatért belé. Ekkor jutott eszébe, hogy fegyverét fenn hagyta. Talán az utolsó bástya lett volna, amivel még védheti magát. Lemondóan sóhajtott. Beugrott újra és újra az a gondolat, hogy nincs messze a Tethys, ha szerencséje van, akkor még el is érheti.

Feltápászkodott, nekidőlt a fának, majd nagy levegőket véve indult el a hajó irányába.

*

Chris lábát elkapta és nem engedte. Ivett nem tudta, honnan került ide a lény, nem látott semmit, csupán azt, hogy egyszer csak hallotta a férfi hangját, amint segítséget hív. Ő hátrafordult, lámpájával megvilágította a szörnyeteget. Csak két óriási, ismerős csápot látott, ami behálózta a férfit.

Nem várt, fegyverével pontosan célozva belelőtt abba az undorító nyáltengerbe, aki gyorsan vissza is húzódott, Chrisnek pedig ez épp elég volt arra, hogy elszabaduljon, és Ivett irányába szaladjon. A lény sem volt gyáva, csupán fájt a végtagja, így a másik csápjával még épp időben elkapta a katona lábszárát, aki nagyot zuhant előre. Ivett elkapta a kezét, Chris úgy érezte, mintha szét akarna szakadni. Tom sem volt rest, a lány háta mögül rálőtt a szörnyre, de az nem törődve a lövedékekkel, Chrisre ugrott, csápjaival és testével beterítette a katonát, annak szinte csak a lába látszódott ki, ami vadul rángatózott. A férfi segélykiáltó hangja még pár pillanatig hallatszott, aztán elhalkult és már csak a visszhangban élt tovább. A lény felkelt, polipszerű lábaival villámgyorsan előreszökkent, Ivett azonban gyorsabb volt – egy hosszú sorozattal szemközt lőtte.

Ekkor látta meg egykori katonájának testét. Elképesztette, mennyire gyorsan fel tudta aprítani a lény. Egyre jobban félt ettől az erőtől, kirázta a hideg, amikor arra az éles fogakkal díszített tölcsérszerű szájra gondolt.

Válla fölött megjelent Tom arca is, ő is próbálta kétségbeesését eltemetni, ám nem nagyon tudta. Ivett megfordult és épp elindult volna, amikor a barlang mélyéről, ahonnan jöttek, apró lábdobogásokat hallott. Mintha ezer ember futott volna nem messze innen.

Rémisztően fájdalmas emléket kavart fel benne ez a hang. Fájt ez az emlék, majdnem sírni kezdett, ahogy eszébe jutott az a sok halott és sebesült. Az a nap, amikor mindenki sorsa eldőlt, leginkább az emberiség végzete.

Hirtelen megfordult és mintha valami őrült robbanás üldözné, rohanni kezdett, közben, ahogy tudta, ordította:

− Futás! − Megfogta Tom vállát és megrántotta. A férfinek egy pillanat alatt leesett, hogy a lány hirtelen miért kezdett őrült módjára viselkedni. Egy másodpercig azonban még hallgatózott, próbálta feltérképezni, hogy milyen messze lehetnek a lények, Ivett azonban idegesen, vörös fejjel kiabálta le a katonát: − Nem hallod, fuss! − Homlokán rengeteg ér vastagodott ki.

Most már mind a ketten rohantak, próbáltak megférni a szűkös járatban. Már nem lehetett messze a kijárat, látták a fényt, érezték a friss levegőt.

− Tölts! − zihálta Ivett, s fegyverét felemelte és meghúzta a ravaszt. Porzott az út, ahogy a repeszek mélyen belehatoltak a sziklába.

A nyílás szűk volt, Tom pedig maga elé engedte a lányt, aki kiugrott a fák sűrűjébe. Tom is igyekezett, ám ő nem fért ki könnyen.

− Add a fegyvered! − vette el tőle a nehéz géppisztolyt. Tom nehezen, de kicsusszant a járatból. Mögötte nem sokkal érkeztek az idegenek. A férfi felkapta a fegyverét és lőtt.

Nem egy volt, de nem is öt. Több száz földönkívüli tanyázhatott ebben a barlangban – talán ez volt a fészkük? Ivett ostobának érezte magát, amiért ilyen felelőtlenül, semmilyen ismerettel besétált egy csapdába. Úgy érezte, az ő lelkén szárad Barry és Chris vére.

Akkor legalább ő és Tom maradjon életben, ha már senki más. Őrült szenvedéllyel lőtte a nyíláson kikukucskáló szörnyetegeket. Jelenleg több esélyük volt a győzelemre, ez nyilvánvaló volt. A kérdés csak az volt, mennyi szörny lakik ebben az átkozott barlangrendszerben, mert az ő töltényük egyre csak fogy.

Szerencsére az idegenek is egyre fogytak, legalábbis egyre ritkábban dugta ki a fejét vagy csápjait egy-egy példány, aztán egyszer csak csönd lett. Ivett és Tom hátráltak, hogy egyre messzebb kerüljenek a kijárattól, ha esetleg még egy őrült lény ki akarna törni, hogy életüket elvegye.

− Tom, figyeld csak a nyílást… −  A lány csak most nézett körül. Észveszejtő látványban volt része. A kijárat előtti kis terület csupán egy kisebb terasz volt, ami alatt egy kisebb völgy terült el, amit benőttek az indák, mohák, valamint az erdő göröngyös gyökerei, azon túl pedig egy piramisszerű építmény volt, ami félig bele volt építve a hegy sziklájába. Kétoldalt óriási fal őrizte a helyet minden nemkívánatos behatolótól, fejük felett pedig hatalmas fák húzódtak és épp, csak beengedték a fényt. A piramistól jobbra és balra ugyancsak egy hasonló terasz helyezkedett el, velük szemben, a piramisba belevájva pedig egy emelvény volt, melyen egy mívesen kifaragott trón állt, amin valaha ültek. A trón előtt egykor szobor állhatott, amit a nap megvilágított. Mára csupán csak kőmaradvány volt.

− Tom… Ezt látnod kell! − Megveregette a férfi vállát. Tom mindeddig feszülten figyelt mindenre, most hirtelen megfordult, fegyverét előreszegezte, azt hitte, abból az irányból érkezik a veszély. Ám lassan leengedte fegyverét, amikor meglátta a völgyet. Szája tátva maradt, egy percig nem is szólt, csupán gyönyörködött a látványban.

− Nem építhette más, csak ember.

− Ebben egyetértünk – bólogatott Ivett. − A kérdés az, hogy mikor?

Tom homlokráncolva nézett a lányra és egy pillanatig erősen gondolkozott. Lassan csóválta fejét, szája szélét nyalogatta.

− Ahogy elnézem, ez több ezer éves lehet. Akkor meg… hogyan?

− Kérdés kérdést követ, válaszok nincsenek − szólt egy kicsivel később Ivett. − Azt javaslom, nézzünk körül, mielőtt következtetéseket vonunk le − mondta Ivett és körülnézett. Lejárót keresett, de nem nagyon talált. − Add a kötelet, lemászunk!

Tom leakasztotta válláról a gondosan összetekert kötelet, majd Ivett kezébe nyomta, amit ő kibiztosított egy kiálló sziklához. Eközben a férfi még mindig a nyílást is figyelte.

− Menj elől − mondta Ivett és kivette társa kezéből a fegyvert. Tom egy pillanatig erősen a lány szemébe nézett, majd bólintott. Erősen megrántotta a kötelet, ezzel ellenőrizve annak biztosságát, majd elkezdett lefelé mászni. Ivett még mindig a nyílást figyelte. Biztos volt abban, hogy a lények csupán stratégiát váltottak. Tudta, hogy ezek a lények értelmesek… Valamilyen szinten, tette hozzá magában.

Hátrapillantott, hogy meglesse, hogyan boldogul a férfi. Pár méter kellett a talajhoz. Nyugodtan bólintott, bár még mindig benne volt a félelem. Azért is küldte előre a katonát, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a völgy nem rejt semmi veszélyt.

− Lent vagyok! Gyere te is! − Tom még a kötelet fogta. − Dobd le a fegyvert! − Amikor azonban elengedte és kiment a nyílt térre, valami megmozdult. A lány nem észlelt ebből semmit, csak ledobta a géppisztolyt, ami nagyot csattanva érkezett le a kemény kőre. Tom azonban megfagyott, a lány kicsit furcsállta is. Először azt hitte, hogy csak csodálja ennek a helynek a titokzatosságát és gyönyörűségét, ám amikor a férfi lassan odafordította arcát, meglátta azon a rémületet.

− Valami baj van? − Ivett erősen ráncolta a homlokát.

− Valami van itt. Kérlek, gyere le te is!

Ivett egy percen belül lent volt. Óvatosan, némán lépkedett, hogy ne verjen zajt.

− Mi az? − Kérdezte.

− Nem érzed? − egy pillanatig elhallgatott. − Most… és most! − kiáltott hirtelen fel a katona. − Érezted?

Ivett hallgatott, majd megrázta a fejét. − Nem. − Kissé bosszúsan hajolt le és tapasztotta fülét a földre. − Viszont hallom. Rossz érzés fogott el, mintha egy egész csorda idegen csörtetne felénk.

Tom lassan bólintott. − Menekülnünk kéne, nem gondolod?

− Először nézzünk körül! − felállt és a völgy közepén magányosan álló szoborhoz ment. − Nézd, csontok!

− Emberi csontok… Mit keresnek itt?

− Figyelj, Tom − Ivett lassan körbe-körbeforgott, úgy nézte meg a völgyet. − Az a gyanúm, hogy ez a hely… Azoknak a lényeknek a fészke, a kelepcéje. Megint győzött a bolygó. Szépségével idecsalt, de innen már nem jutunk ki.

− Honnan veszel ilyen baromságokat?

− Valószínű ezek a néhai lények és emberek is itt jártak. A földönkívüliek pedig levadászták őket.

Mindketten csendben álltak egymás mellett, mintha várnák a halált.

− És most mi legyen? − törte meg a csendet a férfi.

− Mutatkozzunk úgy be a halálnak, hogy elmenjen tőlünk a kedve! − Ivett mosolygott, bár korántsem tartotta ezt mulatságosnak. A remény még mindig élt benne, bár fáradtan ült le a szobor tövébe. − Csak azt tudnám, hogy ez kinek a műve!

− A történelem ismétli magát − mondta egy pillanattal később Tom.

− Fejtsd ki bővebben − parancsolta Ivett, miután nem tudta kitalálni, mire gondolhat a férfi.

− Tegyük fel, hogy több ezer évvel ezelőtt a mai ember őse itt volt. Nem mint látogató, hanem mint a bolygó őshonosa. Ezek a lények viszont rájuk törtek, megölték az embereket, akik kénytelenek voltak elköltözni innen…

− Várj! Ezt hogy érted? Hogyan mentek el? Hisz valószínű nem tudtak az űrbe menni.

− Ez igaz − ismerte be Tom. − De lehet, hogy azok az idegenek hozták ide is ezeket a szörnyetegeket, akik a Földre is. És lehetséges, hogy azzal a hajóval menekültek el, amivel azok az idegenek jöttek. Semmi sem lehetetlen, igaz?

− És mi történt ezután? − Ivett kezdte unni Tom légből kapott következtetéseit.

− Leszálltunk a Földön és ott vertünk tanyát, azok a gyilkos idegenek pedig újra megtaláltak 2024-ben. Másképp nem nagyon történhetett. Ezt az építményt biztos, hogy ember készítette.

− És akkor mivel magyarázható az őskor, meg ezek a homo sapiensek?

− Semmivel. Nem történtek meg − vont vállat a férfi egy kis félmosollyal.

− Figyelj, Tom… Nincs időm erre, egyszerűen kár ezen agyalni. Először mentsük meg az irhánkat és azután térjünk vissza erre, jó? − mondta Ivett fáradtan. − És egyébként is, nincs neked eleget ebből a rohadt bolygóból?

− Nem, nem fogom itt hagyni azt a lehetőséget, hogy megtalálhatom az emberiség kezdetét − ellenkezett a férfi.

− Tudom, nekem is nehéz itt hagynom mindezt, de tudod jól, hogy nem sok esélyünk van arra, hogy ezt akárkinek elmondjuk, ha most bemegyünk abba a piramisba… Úgy fogunk járni, mint azok, akik itt voltak!

− Kiről beszélsz?

− A csont a barlangban és…

− Ezt viszont haladéktalanul meg kell vizsgálnom − vette ki táskájából a gondosan bebugyolált ereklyét. Előkotorta táskája mélyéből a koranalizálót, majd annak a végén levő  vékony tűt mélyen beleszúrta a csontba. Ivett bambán nézte a férfit, ahogy az dolgozik. − Még pár perc és meglesz.

− Csak siess, mert hamarosan itt lesznek − tapasztotta fülét újra a talajhoz. − Érdekes, még mindig ugyanolyan hangos a dübörgés. − Felállt, majd lassan a piramis irányába indult. Olyan érdekes volt – neki is az volt az érzése, hogy az első ember itt született. Olyan meghitt és csodás volt minden, mintha valami tényleg jött volna és megrontotta volna. Fájlalta, amiért nem kutathatta fel a hely minden zugát. És tényleg, kié volt a csont? Nem lehet régi maradvány, ember tehát járt itt pár évvel ezelőtt.

Vajon hasonló expedíció során jöhettek ide, mint ők, hogy aztán meghaljanak?

Lehet, hogy hajdanán ez a planéta mindenével az életet szolgálta, de most csak a halál érdes, keserű ízét vélte érezni, akármennyire is elálmélkodott a csodálatos látványban. Mintha ez lenne az Éden.

Amikor odaért a piramis indákkal benőtt, sötét bejáratához, észrevett egy fémtárgyat, amit a moha mélyen benőtt. Gyorsan leguggolt és óvatosan felvette a kis dobozkához hasonlító, rozsdás, néhol azonban még az eredeti színén tündöklő tárgyat.

Egy jeladó. Döbbenten vizsgálgatta, forgatta kezében. Hamar meg is találta a kapcsológombját, de mivel egy szikrányi energia sem volt az adóban, nem működött.

− Tom! Van kéznél egy elemed? − Elindult a férfi felé.

− Mit találtál? − Tom nem is nézett fel, a koranalizáló képernyőjét olvasta. − A csont megközelítőleg tizennyolc hónapos, mármint akkor vált le a testről. Valószínüleg az egyik szörnyeteg csinálta… Mi ez? − mutatott rá a lány kezében levő adóvevőre.

− Most már biztosan tudjuk, hogy másfél éve valamiféle hajó járt itt, aminek a legénységét ezek az idegenek megölték, méghozzá a jelentős részüket itt. Ez egy jeladó. Ha van egy elemed… − a férfi máris kezébe nyomta. − Köszi, szóval mindjárt meglátjuk, hogy mit volt az utolsó jel, amit ez a masina fogott.

Pár gombot megnyomott a jeladó menüjén, egy pillanattal később már halk sípolással jelezte, hogy bekapcsolt. Ivett ezután megnyomott még egy gombot, majd lejátszotta az utolsó vett adást.

− Ké… gítsen… föld…vüli idegenek tá…tak meg, egész Metr…is egét be…pi a sok …agközi hajó. Aki tud… − Ivett kikapcsolta a szakadozott jelet. Még ez is kellemetlen emlékek sebeit tépte fel. Igen, mert ezek az idegenek voltak azok, akik megtámadták a Földet, leigázva és megölve az emberiség nagy részét, kopár sivatagot formálva a Földből.

− Ez a metropolisi segélyhívó 2024-ből. Hát idáig is elért… − A lány sóhajtott, majd csalódottan tette el táskájába a kis masinát, majd intett Tomnak. − Ideje indulni, így is sokat időztünk.

− Micsoda? Én egy tapodtat sem mozdulok innen, míg ki nem derítem ezt a rohadt ügyet − replikázott Tom.

− Hidd el, nem találsz itt semmit − győzködte a lány a férfit. Gyengéden megfogta annak vállát, majd elkezdte húzni az erdő irányába. − Nem ér annyit. Tudom, nehéz itt hagyni, de… kérlek, gyere. Ezt veheted parancsnak is.

− Sajnálom, Ivett, de nem − Tom erősebbnek bizonyult, elindult a piramis felé. − Fél óra múlva ott vagyok a hajónál.

Ivett belátta, hogy nem ér semmit a szava, így csak szomorúan nézett a férfi után. Biztos volt abban, hogy utoljára látja.

− Tom! – szólt utána. A férfi hátrafordult. − Viszlát!

− Hé, mi van…? Fél óra múlva ott vagyok. El ne menjetek!

Tom túl optimistán és naivan gondolkodik. Imádkozott, hogy épségben vissza tudjon érni a katona…

De ahogy kimondta magában a fohászt, minden reménye szertefoszlott ezzel kapcsolatban. A völgy túlsó végében ugyanis megjelent a falkacsorda. A piramis szájából özönlöttek ki a szörnyetegek, villámgyorsan körbefogták a férfit, nem is vártak, pillanatok alatt egy undorító csáp között találta magát.

Tom érezte a szorítást, mely kiszorította belőle a lelket. Hirtelen tanult hibájából, meggondolatlanságából. Azonban már túl késő, ilyenkor már nincs mit tenni.

− Fuss! − a férfi ordítása visszhangzott a tágas völgyben. − Hallod, rohanj… − Nem is tudta végigmondani, szájából vér ömlött ki, feje is tele lett vérrel, majd az egész test szétrobbant.

Ivett elfordult és szaladt. Szemébe könny szökött, magát okolta, amiért nem volt erőteljesebb a férfival szemben.

*

Ray kimerülten támaszkodott neki a legközelebb eső fának. Mindene fájt, füle élesen sípolt, belső vérzései miatt alig tudott mozogni, szája szélén nagy vérfolt éktelenkedett, melyet mindig felfrissített egy-egy újabb kicsorduló csepp.

Nem volt messze a hajó, már több mint húsz perce botorkált az erdőben, de a Tethyst még mindig nem érte el. Pedig jó irányba ment, ezt tudta.

Pár perccel később, mikor újra felállt és a következő fa mögül kinézett, meglátta a hajó lábát. Megörült, és ahogy tudta, meggyorsította lépteit. Csodálkozott, amiért egyetlen lény sem akadályozta útját… Pedig aztán most igazán könnyű dolguk lenne.

Amikor újabb tíz perc múlva elérte a tisztást, megkönnyebbülten látta, hogy a hajó mellett nincsenek a beszállást akadályozó szörnyetegek. A bejárat viszont be volt csukva, ezt furcsállta.

Nem baj, akármi lesz, ő most azonnal itt hagyja a bolygót, a többieknek már úgysem segíthet.

*

Kerülgette a fákat, átugrotta a bokrokat, igyekezett nem beleakadni a gyökerekbe. Hallotta saját lihegését, tüdeje megtelt hideg, nyirkos levegővel. Halántékán érezte a szíve dobogását. Feje forró volt, lába egyre jobban fájt, és ami leginkább aggasztotta, az a fáradság volt.

De nem lassíthatott, bár nem hallotta háta mögül a csörtető vadakat, de tudta, hogy ezek olyan némán közlekednek, hogy inkább hálát adhat, hogy eddig nem bukkant fel felette az egyik és nem tépte le a fejét.

Minduntalan körülpásztázta az erdőt, de mintha az nem akart volna tőle semmit. Csak a végtelen nyugalom áradt belőle. Már majdnem elhitte ezt az idillt, de aztán gyorsan emlékeztette magát, hogy ez a bolygó túl sokszor átverte már ahhoz, hogy csak úgy higgyen neki.

Így hát nem lassított, továbbra is intenzíven kerülgette a sűrű, terebélyes fákat. Arra gondolt, mihez kezd ezután. Ez a bolygó megölte a Tethys legénységét, ő pedig nem fog máshoz társulni, neki ez volt az élete… De ugyanakkor hiányozni fog neki a végtelen űr, a felfedezetlen bolygók, ködök, elhagyatott űrállomások, veszélyes kalandok… Amiért élt.

Miközben ezen járt agya, egyre jobban felerősödött benne az a kérdés, hogy Ez az élet értelme? Keresni, üldözni a végzetet?

És amikor ez az idegen, szokatlan kérdés ott volt elméje központjában, hirtelen megállt és összeráncolt homlokkal arra jutott, hogy tulajdonképp nem tudja rá a választ. Szeret élni, mint ahogy mindenki, mégis benne van az ösztön, a végzet keresésének ösztöne. Maga az ember egy ilyen állat, aki akármilyen jó környezetben van, szereti a saját fészkét is összerombolni, majd saját magát a halál torkába lökni.

Hiába akart ellenkezni saját gondolata ellen, lassan belátta, hogy ő is ilyen. Miközben lehetett volna egy kényelmes állása a SpaceWay állomáson, ő ezt választotta. És tizenegy évig kísértette a halált. Lehet, hogy most eljön?

Ekkor ért ki a dombra, ahol Tethys óriási, tömbszerű alakja pihent. Azonnal megpillantott egy alakot, aki botorkálva mászott oda a hajó bejáratához. Először azt hitte, egy idegen lény, ám hunyorítva már egész másképp látta. Ember volt, méghozzá a Tethys legénységéből az egyik.

Megörült, hogy nem csak ő az egyetlen, aki túlélte ezt a vérfagyasztó kirándulást. Ám rémülten jutott eszébe, hogy a hajó valószínű már nem emberek tanyája, hanem a csápos idegeneké. Kiáltott, ordított, ahogy a torkán kifért, hogy álljon meg, ám a katona nem hallotta.

Amikor közelebb ért, akkor látta, hogy ki az. Ray sántítva csukta be az ajtót maga után. Ivett eszeveszetten szaladt, hogy utolérje a férfit. Szándékosan hagyta itt? Lehetséges, hogy ezen múlik majd az élete?

− Ray! Ray, hallod! Nyisd ki, kérlek! − dörömbölt a hajó oldalán, ám válasz nem érkezett. Lehetséges, hogy az idegenek, miután megölték a kapitányt és a tiszteket, egyszerűen csak kisétáltak a hajóból, hátrahagyva a hullákat? Ray pedig megmenekül, őt pedig itt hagyja? − Ray… kérlek! Nyisd ki… azt az átkozott ajtót! Ray, kérlek… − Sírt. Keservesen hullottak a könnyei, hangja túlszárnyalta az erdőt. − Gyerünk, Ray!

Megszeppenve látta maga előtt a jövőt. Itt marad, egyedül hal meg ezen a bolygón, Ray most nem segít rajta.

És tényleg − a hajtóműk halkan felzúgtak, Ivett gyorsan hátrált, hogy a kiáramló gőz és tűz ne lepje be testét.

− Ray… Ne tedd! − csóválta fejét Ivett, kisírt szemmel figyelte a hatalmas monstrumot, amint az kecsesen felemelkedett. Lassan leült a fűre és szipogva nézte a Tethyst, ami most magára hagyta, kiszolgáltatva az erdőnek, a biztos halálnak.

Hanyatt feküdt és úgy követte szemével az elszálló reményt. A hajó már csak apró pontocska volt az égen, vékony csíkot húzott maga után. Aztán már csak a határtalan, kék felhős ég volt a láthatáron. Semmi más.

Minden eltűnt, ami életében volt, hát miért ne tűnne el maga az élet is? Hallotta az erdőben csörtető csápos idegenek vad száguldását.

Ideje meghalni.

VÉGE