Europa

Metropolis 1. rész (2012. október-december) / Metropolis 2. rész (2013. január) / Europa (2013. március) / Tethys (2013. március) / Elysium (2013. március)

EUROPA

Csak a hajtóműk ritmusos duruzsolása hallatszott. Néha fel-felkattogott az állapotjelző a pilótafülke műszerfalán, aztán újra csend lett. A hajó ablakain túl látszott a végtelen messzeség, a beláthatatlan semmi, amely körülvett mindent. A hajó pedig csak kúszott az űr csendes magányában némán, észrevétlen.

A hosszú folyosók félhomályba burkolóztak, az egyiken olaj folydogált, a másikon a világítás vibrált. A pilótafülke szűk, de viszonylag kényelmes helységében csak pár apró jelző világított, de itt is koromsötétbe takarózott minden.

De ebben a pillanatban valami feléledt. Az egyik folyosó lámpája pár villanás kíséretében lassan elkezdett kivilágosodni. Egy konzol sípolt egy nagyot, majd a fehér ajtó, mely a folyosó végén volt, nagyot szisszenve, lassan becsúszott a falba, mögötte pedig egy kis helység bújt, mely lassan szintén feléledt – a hibernálófülke, amelyben három ágy volt, most azonban csak egyen feküdt valaki. Egy lány.

Az ágyak első pillantásra úgy néztek ki, mint fehér koporsók, a padlóból nőttek ki, és vékony üvegfedelük volt, melynek egyike párás volt, most felnyílt, alatta a lány még mindig mélyen aludta álmát. Álmodott vagy sem, ezt nem tudta senki. Csupán az látszott arcán, hogy érezte a környezetváltozást, a hideg szellőt, ami a kinti folyosókról jött. Meztelen testét zöldes barna gél fedte, haját pedig vékony hajgumi fogta össze.

Pár percbe telt még, mire kinyitotta a szemét, és amikor megtette, lassan, fáradtan, fintorogva nyúlt a tálért, ami az ágy mellett volt – hányt. Lassan felkelt és megszólalt. Vagyis akart volna, de egy árva hang nem jött ki a torkán. Megköszörülte, a hangos krákogás visszhangként tűnt el a hajó folyosóin. Aztán gyorsan, mintha valaki figyelné, körülnézett, szégyenlősen magára kapott egy törölközőt, mely hónapokon át az ágy melletti szék karfáján pihent.

− Mindig is utáltam ezt a szutykot – morogta maga elé, hangja szinte csak erőtlen suttogás volt.

Aztán rögtön vissza is dobta a karfára, majd megnyitotta a zuhanyt. Míg várta, hogy a víz felmelegedjen, odabotorkált megint az ágyához és a mellette levő kis konzolon ellenőrizte a konyha készletét. Megelégedve látta, hogy épp most készült el a finom kása. Finom… Évek óta ezen él, mióta a hadsereghez csatlakozott.

A víz már meleg volt, édes samponnal bekente haját, majd élvezte a felfrissülést. Igazán csak most ébredt fel.

Törülközőben ment ki a pilótafülkébe. Ő volt egyedül ezen a hajón, akkor meg minek az egyenruha és a szabályok? Haját gumiba fogta, majd ellenőrizte a hajó helyzetét.

− Kérem az ujjlenyomatot! − hangzott a gép utasítása, durva, érdes, egyenletes hangon. A lány végighúzta ujját az leolvasón, majd mikor a gép zölden villantott, a hajó helyzete jelent meg a nagyképernyőn. − Hamarosan elérkezik a célhoz. Felébreszti Verát, asszonyom? − A gép hangja továbbra is idegesítő és pattogó volt. A lány nagyot bólintott.

− Elég nagy baj, hogy eddig nem tetted meg.

− Egy pillanat és beszélhet is vele.

A pilótafülke zöldes fényei hirtelen átváltoztak kékre, majd egy ismerős, búgó női hang szólt a közeli hangszórókból.

− Üdv, Petra! Veled mi a helyzet?

A lány keserűen elmosolyodott, tudta, hogy egy gép, mégis emberként kezelte. − Semmi. Csak nagyon álmos vagyok még. − Sosem tudta elfelejteni egykori barátnőjét, akit annyira szeretett. Azóta élete jelentősen megváltozott, többnyire magányosan járja az univerzumot. Három évet szolgált a hadseregnél, rögtön az Esemény után jelentkezett, de mikor a fizetés csökkent, inkább otthagyta és csatlakozott a Független Kereskedőkhöz. Helyét azonban itt sem találta, habár volt pár kellemes élménye. Árut szállítottak az egyik bolygóról a másikra. Volt, amikor feketén, ilyenkor sosem tudott aludni, az illegális kereskedésért ugyanis halálbüntetés járt.

Miután ezt is otthagyta, ellenőr lett a hadseregben. A dolga az volt csupán, hogy a galaxis kutatóállomásait, harci bázisait kellett ellenőriznie. Unalmas munkának találta, sosem látott benne elég fantáziát. Itt azonban egymagában lehetett, nem kellett senkihez alkalmazkodnia, a saját szabályait követhette.

„Még megközelítőleg negyvenhárom perc a leszállásig.” − mutatta a képernyő. Petra feltette a lábát a pultra, majd mikor egy perccel később fázni kezdett, úgy döntött, mégiscsak felvesz egy bugyit. A hálószobába sietett, levette a törülközőt, majd felkapott egy kényelmes melegítőt.

− Nyisd ki, kérlek az ablaktáblákat! − szólt Verának, majd egy pillanattal később láthatta az űrt. A mély űrt, amit úgy imádott. Ezt a kietlen semmiséget.

Épp a Jupiter mellett haladt el. Nagy Foltja merően bámult rá, élénk színei visszaverődtek a nap sugaraitól, ami hamarosan eltűnt, ahogy eltűnt a hajó a bolygó árnyékában. Az utolsó fénysugár is felvillant, majd átvette helyét a sötétség.

Kilépett a folyosóra, erős olajszag terjengett. Azt a rohadt szagelszívót sem sikerült megcsinálni, szitkozódott magában. Újra a pilótaülésbe huppant, majd beizzította a mélyűri rádiót. Ezzel küldte a folyamatos jelentést a SpaceWay állomásra, ahonnan felettesei ezáltal követni tudták útvonalát.

− Itt Petra a Fiascoról. Földi idő szerint: 2041. január 14-e. Hamarosan leszállok az Europára. Hívom a bázist − lenyomott egy gombot a konzolon és várta, míg fogható frekvencia nem jelentkezett a hívásra. Pár percbe telt, mire megérkezett az Europa-bázis jele. − Itt a Fiasco, bázisellenőr vagyok, van engedélyem a leszállásra. Kérem, válaszoljanak. − Elküldte, majd várt a válaszra, ami azonban nem érkezett. − Egyenlőre semmi válasz − mondta a SpaceWaynek. − Megpróbálom később, talán erősebb lesz a jel.

Történt már ilyen, szinte minden alkalommal gyenge a jel. Így cseppet sem aggódott, sőt inkább leszaladt a konyhába, hogy csináljon végre magának egy kiadós ebédet.

*

Kicsivel több, mint háromnegyed óra múlva az Europa fölött keringett. A bázis koordinátái benn voltak a gépben, a hajó egyenesen arra ment, de Petra nehezen talált leszállóhelyet. Furcsállta is.

− Találtam egy alkalmas helyet, Petra − szólalt meg Vera hangján a számítógép.

− Várj, előbb hívom a bázist − újra lenyomta a komm hívóját és beleszólt: − Itt a Fiasco, bázisellenőr vagyok, van engedélyem a leszállásra. Kérem, válaszoljanak. − Válasz most sem érkezett.

Petra kinézett az ablakon és hirtelen szörnyű félelem fogta el, valamint feltört benne egy régi emlék, egy kép. Az űrállomás, melyet akkor, 2024-ben, Metropolis egén látott lelki szemeivel. Akkor érezte, hogy Vera vele van. Talán azt látta előre, hogy barátnője csak lelkében és elméjében lakik majd? Ahogy leereszkedtek, egyre csak erősödött a nyugtalansága. Igen, ez az, pontosan az a bolygó, a jeges környezet, a kézzel fogható hideg, a magány… Mind-mind passzolt, csak az nem, hogy Vera nem volt itt. Vagy mégis?

Hirtelen érezte barátnője illatát, hallotta nevető hangját, látta széles mosolyát. Csak megőrült, az emlékek és érzések játszanak vele. Elhessegetett minden baljós gondolatot elméjéből és inkább a leszállásra koncentrált.

− Rendben, Vera, leszállunk. Valami gáz van odalent. − Petra óvatosan letette a kis űrhajót a csúszós jégre, nem messze a bejárattól, majd beszámolt a SpaceWaynek. Végül készenléti állapotba tette a gépet és hátraszaladt a szkafanderért.

Nehéz volt és kényelmetlen, Petra mindig is utálta az űrruhát, mindig kifáradt, mire felhúzta. Káromkodott is rendesen, de pár perc múlva már a palack oxigénjét szívta. Ezek után nagy léptekkel a kapuhoz evickélt és megnyomott rajta egy pirosan világító gombot. A nehéz ajtó félrecsúszott, a nyomáskiegyenlítőbe lépett. Az ajtó becsukódott, az összes levegő kiszivárgott, majd felszisszent a külső kapu is.

Azonnal megcsapta az űr hangulata. Fázott, pedig a ruha benntartotta a meleget, de így úgy érezte, mintha ereiben a vér jegesedne. Hiába, mínusz százötven fok körül lehetett odakint. Lassan, nagyokat lépdelve indult el a bázis bejárata felé.

Itt és most érezte magát igazán szabadnak. Csak egymaga volt, a kietlen pusztaságban, a sötétben, a hidegben, a végtelen magányban. Szabad volt, hatalmasakat pattogott, mint egy labda. Látta a fénylő csillagokat az égen, a Jupiter körvonalát, a kiálló jégszirteket, melyek az űr viszontagságait kiállva rendületlenül maradtak a helyükön.

Nem hallott semmit, csak a saját szuszogását. Be és ki, be és ki, be és ki, egyre hangosabban, gyorsabban. A jég furcsán kék volt, bár a sötétben nem sokat látott. Minden fehér volt, a tömbök oldalán látszódtak a barázdák, ezek mutatták a jég életkorát.

− Itt Petra, az Europa holdról. Leszálltam, hamarosan elérem a liftet, mely levezet a jég alá. Rendkívül hideg van, ugyanakkor nagyon szép minden, nektek is el kéne jönnötök, nem csak benn kuksolni abban a kis irodában − Petra szeretett beszólni feletteseinek. Eleinte még megrovást kapott, de később már elnézték neki, javíthatatlannak minősítették. A lány persze csak nevetett a sok irodakukacon, mit sem törődve a sok intéssel.

A lift, mely a bázisra vezetett, pár méterrel előtte volt. Messziről úgy hatott, mint egy kis bódé, ám ahogy közeledett feléje, a bódé nagyra nőtt, sőt, kétszer akkora lett, mint az ő hajója. Amikor odaért, megállt és visszanézett a hajóra. Megnyugtatóan hatott rá, mikor látta, hogy még mindig ugyanott van. Ha a hajóval történik valami, neki vége! Ha történik vele valami, ő itt ragad.

Most pár száz méterrel odébb különös dolgot vett észre. Meresztette a szemét – először csak azt hitte, hogy az is csak egy hatalmas jégtömb, ám amikor jobban megnézte, rájött, hogy az korántsem az, inkább egy hatalmas tárgy, amely épp csak kilátszódott a vastag jég alól. Szabályos, négyzet alakú volt, a jég ugyan rátelepedett, de látszott rajta, hogy nem olyan rég kerülhetett ide.

Az liftajtóra nézett, majd jelentkezett. Mielőtt megnézné azt a valamit, egy valamiről meg kell bizonyosodnia, ami már régen a fejében motoszkált. A liftajtó mellett volt egy kis reteszajtó, amit erősen el kellett húzni. Mögötte egy kis csengőszerű gomb volt, amivel a látogató jelezhette, hogy megérkezett. Ez általában vészhelyzetekre volt, vagy ha nem tudta a vendég előre bejelenteni, hogy jön. Hosszan megnyomta, a csengő valószínűleg szólt, ő azonban nem hallotta. Várt egy percet, majd még egyet, aztán megint megnyomta a gombot. Szinte egész testével rátámaszkodott, valamelyest befagyott a nagy hidegben, hiába őrizte egy kis hőkamra.

Most sem érkezett válasz, az ajtó nem nyílt. Gyanúja beigazolódott, az állomás valószínűleg üres, valami történt itt az utóbbi pár hétben, mióta nem jelentkeztek. Most célba vette azt a furcsa valamit, nagyokat lépkedve hamar el is érte, nagy sziklák között sikerült elmennie. Nem számított semmi ellenséges tényezőre, így nem is készítette fegyverét.

Mikor elég közel volt, csak akkor vette észre, hogy egy hajóval áll szemben, amely talán nem is olyan rég, valamikor a közelmúltban fúródhatott bele a jégbe. Valószínűleg lezuhant, ez volt az egyetlen elfogadható magyarázat. Csak a tat látszott ki a jégből, s mikor körüljárta, akkor látta meg, hogy a kapu is tárva nyitva, a hajó belseje pedig ugyancsak jéggel volt beborítva. Felnyitotta lámpáját, s bevilágított a sötétbe. Egy hosszú folyosó nyúlt végig előtte, néhol egy-egy beágazás volt másik járatokra. Felmászott a kapuig, ott lassan, ügyelve, hogy el ne csússzon a tükörjégen, elindult. Kereste a hajó nevét, ám se a kapu mellett, se az ajtókon nem találta az emblémát. Amikor aztán beljebb ment, a pilótafülkébe belépve meglátta a pulton díszelgő domborművet, a hajó jelét, ám nem tudott kivenni semmi értelmeset.

Itt túlélőt nem talál, ennek ellenére kötelességének érezte, hogy körbenézzen a hajón, aminek fedélzete szét volt roncsolva. Leszakadt vezetékek, lámpák, feldőlt bútorok, székek − mindent vastag jég borított. Amikor a lépcsőházba ért, akkor látott meg az alsóbb szinten egy szokatlan, nem odaillő formát, mintha valaki vagy valami ráborult volna a padlóra, a jég pedig befedte volna. Körülötte vörös foltnyomok voltak a jégben. Vigyázva elindult lefelé fokról-fokra, nehogy megcsússzon.

Csúnyán belerohanhatott a bolygóba, de érdekes módon egészben maradt, pedig egy ilyen zuhanást sok szerencsével lehet csak túlélni. Ami még felettébb különös volt számára, az a pilótafülke volt, ami üresen tátongott. Mintha elhagyta volna a legénység az egész hajót és hagyta volna, hogy lezuhanjon itt. Holtestet még nem talált, hacsak ez nem az lesz.

Mikor lelépett az utolsó lépcsőfokra, és lámpája fénye erősen megvilágította az alakot, akkor jött rá, hogy ez valószínüleg ember. Felnézett a felső emeletre − úgy gondolta, hogy biztosan onnan eshetett le. Szkafandere egyik zsebéből apró lángszórót vett ki, kipróbálta – az óriási méretű fagy ellenére, a forró láng kicsapott a kis szerkezetből. Ahogy bírt a nehéz öltözékben, leguggolt, s a lángszórót a jégbe fagyott emberalakra irányította. Nem kellett sok idő, tíz perc múlva már megmozdult a test, habár folyamatosan mozgatni kellett, a felolvadt jég ugyanis rögtön visszafagyott. Közel húsz perc múlva meg tudta fordítani, de nagyon gyorsnak kellett lennie, a másik oldalon ugyanis újra hozzáragadt a talajhoz.

De neki ez elég volt. Az arcából továbbra sem látott semmit, de amikor a lángszóróval felolvasztotta azt is, a víz lecsorgott a kőre… És akkor meglátta, a rémült, fagyott arcot. A szeme hófehér, a szája halványkék, orrából, füléből egykor vér szivároghatott, mert most kővé dermedve volt odafagyva a hideg, szintén kövült bőréhez. Meg akarta fogni az arcát, hirtelen visszahőkölt, kicsit megijedt. Érdekes, nem lett rosszul, csupán elborzasztotta a látvány és a tudat. Végül erőt vett magán és megérintette a kemény, hideg, komor halált.

Végigfutott hátán a rémület. Tágra nyílt szemmel bámult ki a szkafander üvege mögül, monoton légzése kicsit felgyorsult. Látta már, hogy távoznak el emberek, hogyan várják az elmúlást, de ilyen erősen, szívbemarkolóan még nem tapasztalta a halál nyomatát. Azt a fájdalmat, ami ennek az embernek az arcán volt, soha nem felejti el.

Egy pillanatig még ott térdelt, azt hitte, ő is megfagy, de aztán megrázta a fejét, elengedte az arcot, majd amilyen gyorsan csak bírt, felfutott a lépcsőn. Menekült erről a helyről, úgy érezte, a halál fekete lepleivel letakarta lelkét. Mikor a kijárati kapuhoz ért, lelassította lépteit, a földön meglátott valamit, amit először nem vett észre. A hajó emblémája, melyet a pilótafülkében nem tudott kiolvasni. Itt nagyobb méretben a padlóra volt nyomtatva.

TETHYS. Egy kép bevillant régről, a hadseregnél szolgált még. Társaival a híradót nézte egy eldugott, sötét kantinban. Elveszett egy felderítő út során egy hajó, ami a Tethys névre hallgatott… Vajon ez a hajó volt az? Még egyszer visszanézett a sötét folyosóra, mielőtt kiugrott volna Europa hideg jegére.

Átkozott egy hely ez, gondolta, miután végignézett a tájon. Száraz, lehangoló jégtömbök mutatnak a nagy feketeség felé, a csillagok lenéznek rájuk. Mindig is szerette a magányt, az elhagyatottságot, mióta Vera nem volt vele, senki sem tudta kitölteni azt az űrt, minden megváltozott. Most azonban azt kívánta, bárcsak vele lenne valaki. Lemondóan elindult a bázis bejárata felé, valahogy mindenképp be kell jutnia. Ahogy megkerülte a hajót, meglátta a Jupiter fénylő körvonalát, mindez egy ideig csodálatos látványt nyújtott, de amikor visszagondolt a Tethysre, újra csak megszállta ez a kellemetlen érzés. Mintha a halál várna rá.

*

A liftajtót nem volt nehéz kinyitni, ilyenkor kérvényt kellett beküldeni a bázis számítógépnek, ami egy különleges kód fejében megnyitotta kapuit az elhagyatott állomásnak. Ahogy Petra gondolta, senki sem volt a fenti őrjáraton. A bázis ugyanis bele volt ásva a bolygó mélyére. A több kilométernyi jégréteg alatt víz volt – a bázist energiatakarékossági okokból itt építették meg, először azért, hogy az Europán levő életet kutassa, majd miután ez csúnya kudarcba fulladt, átépítették klóngyárrá, ahol főleg emberekkel foglalkoztak.

A felszínen csupán egy kisebb őrhely volt, ahol mindig egy ember figyelte a bejáratot és az kezelte állomásra levezető liftet. A lift több száz kilométert is megtett, így mikor Petra beszállt, fáradtan nyúlt el az egyik utazóülésen. Szkafanderét még nem vette le, mert a levegőt nem ellenőrizte, félt, hogy valami vírus végzett az állomás legénységével. Élvezte a száguldó lift gyorsaságát, szinte érezte, hogy gyomra az egekbe szökik.

Egy finom női hang szólalt meg a hangszórókban, ami elmondta, hogy közeledik a célhoz. Felkelt, piciny fegyverét kezében tartotta. − Hamarosan beérek a bázisra, még mindig nem látok senkit, furcsán nagy a csend − mondta a kis hangszóróba, ami továbbította a SpaceWaynek jelentését.

Majd egy perc múlva kinyílt a liftajtó. Nem sietett, lassú volt, Petrát viszont majd szétvetette a kíváncsiság, látni akarta, mi van az ajtó mögött. Azonban feleslegesen izgult, nem volt ott semmi, csupán a bázis bejárata, nehéz, vaskos, kör alakú, két oldalra szétnyíló kapu. Mikor megnyomta a nyitógombot, az előbb megismert női hang ismét megszólalt.

− Kérem, üsse be a belépési kódot! − Petra az adattáblájára pillantott, amin rajta volt minden lehetséges jelszó. Beütötte a tíz jegyből álló számsort, majd újra hatalmába kerítette az előbbi izgalom.

A kapu becsúszott a falba, mögötte hosszú folyosók nyíltak minden irányba. Átlépte a küszöböt, mögötte az ajtó becsukódott. Fegyverét kezében tartva szólt bele újra a mikrofonba. − Eddig minden tiszta, nincs semmi nyom, mintha minden a legnagyobb rendben volna. De nem szólok semmit, majd jelentkezem, ha valami furcsát észlelek. Először is a levegőt analizálom − levette nagy övtáskáját, melyben csak úgy nyüzsögtek a bonyolultabbnál bonyolultabb műszerek. Kotorászott, keresgélt, s kivett egy kis, vastagabb tollhoz hasonló masinát, amin megnyomott egy apró gombot. Egy pillanattal később a gép beszívott egy apró lélegzetvételnyi levegőt, majd elkezdett számolni, elemezni.

Nem sokáig tartott, egy perc után kiírta zöld betűkkel, hogy embernek megfelelő a levegő összetétele, vírusra utaló jelet nem talált. Petra megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd levette a szkafander maszkját. Kissé hideg volt a levegő és különös szag terjengett. Amerre nézett, minden ki volt világítva. Látta a folyosók végét, a nagy kanyarokat, a kis szobácskákból, laborokból kiáradó fényt. Meglepte ez a díszfogadtatás. Mivel nem volt jobb ötlete, ezért tölcsért formált kezéből és nagyot kiáltott: − Hé, valaki?

Kiáltása visszhangként jött vissza egy fél pillanattal később. Elindult az egyik irányba, mindenre figyelt, akármilyen szépnek és jónak tűnt minden, korántsem érezte azt, hogy biztonságban van. Félt, szíve ritmusosan dobogott, tisztán hallotta.

Vastag talpú bakancsa kopogott a padlón, fehér ruhája folyton egymáshoz dörzsölődött, furcsa hangot kiadva. Lihegett, pedig egyáltalán nem volt fáradt, csak a hátát nyomta az oxigénpalack, sajgott is rendesen.

A hosszú, fehér folyosóról egy kis helység nyílt, mely ugyancsak nagy fényben tündökölt. Belépett, először körülnézett. Kisebb volt, mint gondolta, talán akkora, mint egy nappali vagy egy kisebb garázs. Tele volt nagy kompterekkel, nagytestű monitorokkal, melyek mind némák voltak. Az ajtóra nézett, nagy betűkkel ki volt írva, hogy KLÓNBERENDEZÉS-VEZÉRLŐ.

Odament az egyik géphez, bekapcsolta. Sisakját és adóvevőjét letette a mellette levő székre. Egy pillanattal később megjelent a SpaceWay logója a képernyőn, majd kiírta, hogy „üdvözöljük”. Petra közben leült a karfás székre. A képernyő most sötéten világított, csupán közepén jelezte egy homokóra, hogy tölt.

Aztán hirtelen nagy, vörös, kocka betűk virítottak fel.

− A rendszer megtiltotta a belépést, sajnáljuk.

Komolyabb dolog történhetett, mint amit gondolt. Felkelt, félve maga mögé nézett, gyanúsan nézett az ajtó felé, úgy érezte, valaki vagy valami figyeli őt. Kinyújtotta nyakát, áthajolt a gép fölött és úgy nézelődött a folyosó irányába.

Valami elsuhant mögötte, érezte a szellőt. Vagy csak ő őrült meg? Hirtelen hátrafordult, de nem látott semmit. Felkelt a székből, s a mögötte levő sorba ment át, hogy megnézze, ott is ugyanez-e a helyzet.

Leült az egyik komputerhez, máris nyomni akarta az indító gombot, de a levegőben megállt a keze. Valamit észrevett a monitor vastag képernyőjén. Egy vörös foltot. Vér? Valószínüleg az volt. Nem olyan rég alvadhatott meg, mert mikor hozzányúlt, érezte, hogy még puha.

Mélyen gondolkodóba esett. Itt tényleg nem mindennapi dolog történt. Három évvel egyik kollegája talált rá egy üres kutatóbázisra. Megtalálták a holttesteket, de az elkövetőt nem. A végzés végül úgy szólt, hogy a legénység egyik tagja megtébolyodott, ezért elkezdte lemészárolni társait. Bizarr történet, de igaz és Petra egyre jobban kezdett félni attól, hogy itt is valami hasonló történhetett. De akkor hogy kerül a képbe az a hajó, a Tethys? Ez volt a következő gondolata és igaz, ez valósággal megváltoztatja a dolgokat, ugyanakkor nem zárja ki az őrült űrkutató lehetőségét.

Lehet, hogy az őrült szándékosan vezette bele a hajót az hold felszínébe? De akkor miért nem volt pilóta a gépen?

Bosszúsan legyintett, úgysem tudja megfejteni ezt a rejtélyt. Türelmesen várja meg majd a következő nyomot vagy jelet. Most inkább a gépet ellenőrzi, ami sajnos azonban ugyancsak le volt tiltva.

Körülnézett a szobában. Minden komputerteremnek meg volt a saját rendszer újraindító gombja. Meg is van! Az ajtó mellett balra volt egy kis szekrény a falban, ott lapultak az energiaszabályozó és egyéb elektronikai dolgok. Odaszaladt, kinyitotta, majd megkereste a gombot, amivel újraindíthatja az egész kócerájt. Amikor megnyomta, a világítás egy pillanatra kialudt, majd nagy villanással újra felviláglott a bázis.

Odament a legelső géphez, bekapcsolta. A képernyőn újra felbukkant a logó, majd az üdvözlő üzenet. A komputer sikeresen bekapcsolódott. A klónberendezésre volt kíváncsi, ahogy megnyitotta a kezelő programot, a nagy fekete képernyőre figyelmeztető üzenetként ez volt kiírva: Vigyázat! A klónberendezés akkumlátorról működik, de az energia vészesen fogy. Ha az telepek lemerülnek, a klónok rövid időn belül meghalnak. Kérjük, haladéktalanul kapcsolja át a főáramkörre! Megteszi ezt most?

Petra az „igenre” kattintott és ekkor a bázis óriási sötétségbe borult, csak a képernyő kék fénye világította meg a szobát. Petra körbenézett, ijedten figyelte az árnyakat. Most a rendszer szólalt meg, búgó, női hangján.

− A bázis energiakészlete fogytán van, mivel az energiatermelők nem működnek. Míg a klónberendezés a főáramkörről veszi az energiát, addig a bázis többi szektorában a vészvilágítás fog működni. Megértésüket köszönjük! − ezzel a terem fényei vörösen felkapcsolódtak.

Energiatermelők? A gépen megkereste az állomás energiatérképét és megdöbbenve látta, hogy a termelők valóban nem működtek, sőt, a kiírás szerint „tönkrementek”.

Most már biztos volt benne, hogy nem vírus, földönkívüli vagy bármi más végzett az Europa-bázis legénységével.

Meg kell néznie azt az energiatermelőt, de előbb ellátogat a klónterembe.

*

Óriási terem volt, ahol a klónokat nevelték. Végeláthatatlan sorokban ezernyi henger állt, melyben különleges folyadék volt. Ezekben a folyadékokban lebegtek a másolatok, mindegyik sor egy külön fázist jelentett, legelöl a kezdetleges állapotú klónok voltak, a legvégén pedig a már kifejlettek.

Petra egy magas teraszról figyelte az embergyárat. Elfogta az undor, mintha a gépek nevelnék a klónokat. Robotkarok, droidok sertepertéltek a sorok között, ha valamelyik klónnak lejárt a kétéves fejlődési ciklusa, azt kivették. Fémrácsos lépcső vezetett le a hengerek közé, a lány lassan, figyelve a fel-feláramló gőzöket, a hangos gépek zaját, lement. A sorok végén figyelte a kifejlődés folyamatát, az ember alakulását. Szörnyű volt látni a mesterséges intelligencia gyermekeit.

Épp a metropolisi történtek után a klóngyár elkezdte a működését, akkor egy bizonyos Dr. Waltz indította el a projektet. A fejlődés teljesen olyan lett volna, mint az emberé – kis csecsemőként születik meg, majd gyorsabb fejlődéssel vált volna felnőtté. A terv szerint a felnőttkorban megálltak volna a fejlődésben, de egyik klón sem érte meg ezt a kort, pár hetesen elhaláloztak.

Az új kísérletezők más taktikát választottak, a klónokat felnőttkorukig a hengerekben tartották, majd csak ekkor kezdték el őket tanítani. Ez bevált, azóta rengeteg klónt engedtek ki a gyárból, amik ma is az emberek között élnek. Furcsa ismertető jelük azonban az, hogy öt-hat év múlva meghalnak.

Petra újra végigment a fejlődési sorrenden, látta, amint először csak egy kis gumószerű valami úszkál a zöldes vízben, majd ahogy halad előre, egyre nagyobb lesz, felbukkan a keze is, a lába is, majd végül a haja, szeme, szája, melle, körme és végül ott volt a kifejlett példány, egy erős izomzatú férfi. Fintorgott, ő sosem értett egyet ezzel, bár a fanyalgóknak mindig azt válaszolták, hogy a hadseregért teszik, csakis nekik gyártják a klónokat.

Ez azonban közel sem volt igaz, rengeteg ember volt különböző bolygókon, akik később tudták meg, hogy ők csupán másolatok. Ilyenkor persze már nem volt ideje feljelenteni a céget, mert vagy elhallgattatták, vagy meghalt.

Volt egy barátja, ő is ellenőr volt. Vincentnek hívták, egyik napról a másikra került be a csapatba, de hamar megszerették, mert jó kedélyű és barátságos volt. Miután több évet szolgált, járta a galaxis mélyén rejtőző állomásokat, bázisokat, katonai őrhelyeket, rendkívül hirtelen kezdett fáradni, öregedni. Fokozatosan rájött, hogy ő sem más, csak egy klón. Nem sokkal később meghalt, de olyan hirtelen tűnt el, mint ahogy jött. Pár nap múlva már tilos volt róla beszélni.

Nézte még a folyadékban lebegő férfit, hosszasan figyelte, közben gondolatai messze jártak. Emlékeket idézett fel, eszébe jutott Vera is. Látta ezt a helyet Metropolisban, akkor érezte Vera jelenlétét, s ez most sem volt másképp.

Már éppen elfeledkezett volna magáról, amikor hirtelen egy ismerős dallam csendült fel a lépcső melletti ajtó mögül. Szemöldökét ráncolva, lassú, macskaléptekkel közelített, megfogta a hideg korlátot, majd kíváncsian hallgatta a muzsikát. Ismerte a dalt, ezt tudta biztosan… Talán még gyermekkorában hallotta, de akárhogy gondolkozott, nem tudta megfejteni, mi is ez. Az ajtó felé közelített, ahonnan a dal jött. Hallotta egyenletes szuszogását és szívdobogását is fülében.

Lágy dallamok váltogatták egymást, halk hegedűszóló és harang, majd egy kislány bátortalan, de gyönyörű hangja csendül fel. Egy várról mesélt, ahova álmában látogat el. Olyan ismerős volt, régi képeket idézett fel, édesanyjáról, családi házáról… Cosette, én szeretlek nagyon! – énekelte a lány, és ekkor szélesen elmosolyodott. Hisz ez a Váracska, melyet annyiszor hallgatott otthon, esténként. Feltépte az ajtót, meg akarta még egyszer hallgatni a dalocskát, hangosabban…

Az ajtó mögött egy ismerős arc nézett rá mereven, gonoszul mosolyogva. Hirtelen elszállt minden kellemes emlék, csak a határtalan rémület és a kíváncsiság özönvize borította el agyát. Nem tudta felfogni, amit lát, képtelen volt hinni a szemének. Félt, vacogott. Aki pedig szembe nézett vele, az olyan sejtelmesen nézett ki szőke haja mögül, hogy ránézni is vérfagyasztó volt. Petra mintha hirtelen elfelejtett volna járni, sírva, káromkodva ült le az ajtó tövére, szóhoz sem jutott – teljes sokkot kapott. Szemét nem tudta levenni arról az arcról, amit már olyan régen látott, de minden nap eszébe jutott. És most ott volt az, akiért a szíve sajgott már több mint tizenhét éve…

Szőke haja csomókban állt, vadul szemébe lógott, mely csak úgy szórta villámokat. Kék szeme az volt, ami régen. Fehér, mocskos ruhát viselt, melyen néhol vérfoltok voltak és erősen átitatta az izzadság.

− Te… hogyan, mit…? − Egy értelmes mondatot nem tudott kinyögni.

Vera volt ott, teljes valójában, Petra csak most vette észre, hogy kezében egy jókora fejsze van, melynek éléről vér csöpögött. Nemrég ölhetett vele… de mit?

− Vera? − Petra félve szólt barátnőjéhez, aki továbbra is mereven nézte Petrát. − Szólalj már meg! − A lány azonban továbbra sem mozdult. − Mi van veled? − Felkelt és gyengéden megrázta a barátnőjét. Csak most nézett végig rajta, mintha egy napot sem öregedett volna… Még mindig hófehér bőre volt, ránc sem éktelenkedett rajta. Egész közel hajolt hozzá és onnan beszélt neki. Félt, hogy a lány megzakkant, de aztán az egész olyan értelmetlennek tűnt, hogy hátra is hőkölt, hirtelen mégsem hitte el, hogy Vera az. − Te vagy az?

− A nevem Vera – szólalt meg végre a lány azon a jól ismert hangon. Petra furcsán nézett fel rá, értetlenkedve nyögte ki:

− Tudom. − Mintha a lány teljes agymosáson ment volna keresztül. − Vera, hé! Mi a baj?

− Nem szeretem.

− Mit… mi az, amit nem szeretsz, Vera?

− Az embereket − mondta a lány furcsa hangszínben, mintha látomása lenne és a túlvilágból beszélne.

− Az embereket? Vera, figyelj rám! – Petra gyengéden felemelte barátnője fejét, de az durván eltaszította magát és Petrára üvöltött.

− Ne érj hozzám!

Petrában egy pillanatra megfagyott a vér, rémülten hőkölt hátra. Ez nem ő, nem az, akit valaha szeretett. Valaki más…

− Mi történt? − Suttogta Petra.

− Mindenki meghalt… − Vera halkan beszélt, de valahogy mégis félelmetesen hatott. Petra nagyot hallgatott, döbbenten bámulta a lányt és a kezében a baltát.

− Kik haltak meg? − kérdezte halálra váltan a lány, továbbra sem értette az egészet. Olyan hirtelen jött a sokk és a sok megválaszolatlan kérdés, hogy képtelen volt rendszerezni magában a lehetséges válaszlehetőségeket. Hogyan került ide Vera? Miért lett háborodott? Kinek a vérétől ázik a fejsze éle? Kik haltak meg?

− A bázison mindenki − Vera még mindig sötét ábrázattal nézett a távolba. A nagy hengereket, fejlődő klónokat figyelte, egyre dühösebben fújtatott. − És milyen jó, hogy ez így van!

Petra rájött a dologra, összeállt benne a kép. Újra csak Vera arcát fürkészte, próbált olvasni a gondolataiban, próbálta megtudni a lány következő lépését. Valahogy úgy érezte, most menekülnie kell. A régi Vera, akit ő nagyon is szeretett, már nem ugyanaz a lány, ez valami korcs… egy másolat.

Sírni tudott volna, a felismerés mélyen belemart és ebben a pillanatban még jobban gyűlölte a Klóngyárat, mint valaha. Kihátrált Vera elől, aki egyre mérgesebben, félelmetesebben nézett farkasszemet a rémült lánnyal. Fejszéjét fosztorgatta, türelmetlenül, mint aki arra vár, hogy gyilkolhasson. Petra a lépcsőig botorkált hátrafele, ott megbotlott, amitől leült a harmadik lépcsőfokra.

Vera pedig lesújtott. Nagyot nyögve felemelte a nehéz fejszét, majd Petra irányába sújtott le vele, akinek volt elég ideje, hogy kitérjen az útból, így a fegyver nagyot csattant a fémlépcső fokán.

Petra szíve majd kiugrott a helyéről, tágra nyílt szemmel bámult rá az óriási, véres fejszére, majd Verára, aki idegesen, rendkívül gyorsan újra le akart sújtani a nehéz fegyverrel, de Petra most gyorsabb volt, amilyen erősen csak tudta, kiütötte a lány kezéből. Vera azonban nem volt rest, Petrát nagyon meglepte gyorsasága és talpraesettsége.

A szőke ugyanis rögtön leteperte a barnát és fojtogatni kezdte. Petra sosem gondolta, hogy Verában ekkora erő lakozzon, de az, hogy klón volt, mindent megmagyarázott. A másolatokat ugyanis különféle szteroidokkal táplálták, így nem lehetett külsejük alapján megítélni fizikai erejüket.

A vér az arcába szökött, Petra köpködött, fulladozott, próbálta leszedni magáról a gyilkost, de Vera olyan stabilan állt meg, hogy meg sem tudta mozdítani. Arcáról lerítt a gyűlölet, a megvetés, az emberölés kívánata.

Nem hallott semmit, könnye szemébe szökött, mindent homályosan látott. Vera valamit kiabált neki, ő azonban csak eszméletlenül feküdt a földön, rázkódott az erős szorításban. Utolsó szikrányi erejével arra gondolt, hogy meg kéne keresni kezével a fejszét. Kotorászott, próbálta betájolni homályos emlékezőjével, hogy hova is esett a fegyver… Megvan!, mondta ki magában, amikor megérintette a hideg fa anyagát. Félt, hogy nem bírja megmozdítani. Vera szorítása egyre erősebb volt, érezte a halál illatát újra, legutóbb a Tethysen.

A fejsze nyele ott volt a kezében, már csak erőt kellett gyűjtenie… Magában számolt ötig, majd minden, összegyűjthető energiát kiadva felemelte a fegyvert, ami nagyot zuhanva esett rá Vera hátára. Ő továbbra sem látott és nem hallott semmit, csak árnyakat és színeket - a lány szájából vér fröccsen ki, hátáról is csorog a vér.

Vera ordított, eszeveszetten kiáltozott, elengedte Petra nyakát, aki ijedten pislogott, hogy végre lásson is valamit. A szőke elterült a földön, még mindig, ahogy bírt, csak sikított, körülötte pedig egyre nagyobb tócsa keletkezett. Petra kihúzta a klón hátából a fejszét, majd felemelte és mielőtt kegyetlenül lesújtott volna, szipogva és köhögve, száraz hangon bocsánatot kért… Aztán nagy lendülettel belevágta Vera mellkasába a fegyvert, aki nagyot nyögve, holtan terült el.

Petra sírt. Tudta, hogy nem azt a Verát ölte meg, de mégis a látvány elborzasztotta. Lassan hátrafordult, szembe a végtelenbe nyúló klónozó sorokkal. Elöntötte a határtalan méreg, semmi nem akadályozta meg abban, hogy ezt a koszfészket szétzúzza. Hátranyúlt, kivette a klón Vera bordái közül a fejszét és éppen indult volna, hogy az első klónhengert szétzúzza, amikor felharsant a hangszórókban a jól ismert női hang.

− Figyelem! Vörös riadó! Az energia fogytán van, kérem, azonnal kapcsolják be az energiatermelőt, különben az állomás árammal működő részlegei leállnak. Kérem, haladéktalanul kapcsolják be!

Petra riadtan felugrott, ez teljesen kiment a fejéből. Merre is kell menni? Hol van az energiatermelő? A terem végében egy magányos számítógép állt. Odaszaladt, majd gyorsan lekérte az adatokat.

Mínusz harmadik szint, olvasta le a képernyőről. A komputer mellett ajtó volt, mely egy hosszú, de keskeny folyosóhoz vezetett. Minden vörösen izzott, még mindig a tartalék energia volt élesítve. A folyosón lift volt, mely levezetett az alsóbb emeletekre. Mielőtt megnyomta volna a gombot, körülnézett. Lépcsőt keresett, a lift ugyanis rengeteg energiát vett igénybe. A folyosó végén kis ajtó állt magányosan. Odaszaladt, fel akarta tépni, de az nem nyílt ki.

Káromkodott egy sort, majd visszament a lifthez, megnyomta a gombot, annak az ajtaja kétfelé nyílt, bement és megnyomta a „Harmadik emelet, Energia Szint” gombot. Azért fohászkodott, hogy ne álljon meg a lift, miközben ő benn van.

Jelenteni akart a SpaceWaynek, adóvevőjét azonban nem találta sehol. Összeráncolt homlokkal kereste a zsebében… Valószínűleg elvesztette.

Már nyílt is az ajtó, Petra pedig nem is várta meg, míg teljesen eltűnnek a falban, kisurrant a kis nyíláson és máris kereste a termelő szobáját. Itt is hosszú, fehér folyosó nyúlt el, végét nem is látta. A vörös lámpások itt is felgyulladtak, már káprázott a szeme az erős fényektől. A hangszóróban újra megszólalt a női hang:

− A bázis életveszélyben van energiahiány miatt, kérem, azonnal kapcsolják be az energiatermelőt, különben az összes árammal működő gépezet és berendezés leáll! Megismétlem… − Majd újra elhangzott a felhívás, majd bekapcsolt a vészjelző, idegesítő, sipítozó hangján.

Szaladt a folyosó végére, közben jobbra-balra kapkodta a fejét, olvasva az ajtók kiírásait. Aztán meglátta az nehéz, vastag, kör alakú kaput, mely mikor közeledett, automatikusan a falba csúszott. Mögötte ott volt a gépezet, benn sötét, néhány kékes cikázó fény és a helység erős elektromos kisülés szagot árasztott. Petrának volt egy bajsejtelme…

Nem, az nem lehet, képtelenség. Mikor meglátta a gépezetet, ordítani szeretett volna. A nagy gömb, mely egykor árammal volt telítve, most be volt horpasztva és a körülötte kanyargó vezetékek is mind szét voltak zúzva. Petra minden reménye elszállt.

Nincs más hátra, mint gyorsan elhúzni a csíkot, mielőtt leáll itt minden, csak ez az egyetlen megoldás. Amikor újra kilépett a folyosóra, mögötte pedig újra becsukódott az ajtó, ismerős szagot vélt felfedezni a levegőben. A tisztára fényesített padlón is valami furcsa, gélszerű anyag volt, amin majdnem megcsúszott… Tudja, mi ez, pontosan tudja.

Újra csak 2024-ben járt, visszarepült Metropolisba, a SpaceWay állomásra, ahol harcolt az idegenek ellen… Emlékezett arra a reggelre is, amikor majdnem meghalt és vele együtt Vera is. A balsejtelmes alagút, mely azóta annyi rémálmot okozott.

Szíve elkezdett gyorsabban zakatolni, a levegőt is kapkodni kezdte, pedig megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de ez sehogy sem sikerült. Az nap egy vég volt, vagy egy új kezdetet nyitó esemény. Ez az új kezdet viszont közel sem az, amire számítottak, kínkeserves napok voltak. És mindez néhány csápos, undorító földönkívüli miatt.

Amik közül most itt állt mögötte egy. Nem tudta, hogyan került ide, eddig nem látta, nem is várta, hogy itt lesz, most mégis ott lihegett a nyakában.

Pár másodperc volt csupán, míg mindez átsuhant agyán. A következő pillanatban már futott, nem érdekelte, hogy a lény gyorsabb, nem érdekelte, hogy meg fog halni, de az utolsó másodpercéig küzdeni akart.

Ilyen gyorsan talán még soha nem futott. Nem is nézett semerre, csak előre, az ajtók pedig, mint hullócsillagok, suhantak el mellette. Látta már a liftet, azt hitte megmenekül, de ekkor egy iszonyatos erő hátulról elkapta a lábát, így az arcára esett. Orra sajgott, kiáltozott, őrjöngött és intenzíven kapálózott lábaival, hogy kiszabadítsa magát a fölé tornyosuló idegen karmai közül. Mikor a másik lábával fejbe rúgta az idegent, az sipítva kiáltott fel és még erősebben markolta meg csápjaival a lábát. Petra nem hőkölt vissza, bár lábából kezdett kiszivárogni az összes vér, csontjai ropogtak, de továbbra is erősen rugdalta a földönkívüli pofáját, aki lassan csak hátrálni kezdett. Próbálta elkapni a lány másik lábát, de az eszeveszetten gyors volt. Amikor a szorítás már nem volt erős, Petra kihasználta a lény zavarodottságát és kihúzta lábát a csápok nyálkái közül. Legutóbb, Metropolisban is így menekült meg.

Futott, ahogy csak bírt a lifthez, mögötte a lény már józanul vette újra fel a támadó pózt, majd a lány már a lift előtt várt arra, hogy kinyisson az ajtó, közben pedig idegesen a gombot nyomogatta. Az idegen egy pillanat alatt ott termett, neki ez csupán egy apró szökkenés volt. Petra előtt az ajtó ekkor nyílt ki, a lány pedig betoppant és megnyomta az 1-es gombot.

Az ajtó gyors volt, csak egy fél pillanatot várt, de aztán be is csukódott. Az idegen két csápjával azonban megakadályozta a folyamatot, így az ajtó újra kinyílt. Petra sikított, félreugrott a vad csápok elől, majd erősen megütötte a lift tetejét, mire az kinyílt. Petra ahogy tudott, felugrott, majd felhúzta magát a lift tetejére. Eközben a lény be próbált préselődni a kicsi liftbe, de közben a lány lába után is kapkodott, ami ebben a pillanatban, mikor kifelé mászott, nem tudott kitérni a kegyetlen szorítású markok elől. A lény diadalittasan húzni kezdte a lányt vissza a liftbe, akinek ekkor eszébe ötlött, hogy van egy kis kés a bal csizmája szárában. Előrehajolt, hogy elérje, miközben jobb lába egyre lejjebb került. Bal lábával azonban támaszkodott a nyílás oldalához, így volt ideje még azelőtt kiszedni a kést, mielőtt a lény lehúzta volna a földre. Kikapta a kis tőrt, leszedte a tokját, majd nagy kiáltással jó mélyen beledöfte a lény csápjába, aki a fájdalomtól felsikoltott. A szorítás teljesen elengedett, Petra pedig nem várt tovább, felpattant, majd megnyomott egy gombot a lift tetején. A kötél kikapcsolódott, a liftet szinte már semmi nem tartotta. Nyekkent egyet, majd mikor a lány felkapaszkodott a felvonókötélre, a lift zuhanni kezdett lefelé észveszejtő gyorsasággal. Ekkor tudta csak a lény bepréselni magát a kis liftbe, de már csak a halált várhatta.

Petra is száguldott, a felvonókötél a lifttel ellentétes irányba kezdett szaladni, a lift nehéz súlya húzta lefelé. A lány figyelt, hogy az első emeletnél le tudjon ugrani. Nem volt nehéz, a liftakna tartógerendáira ugrott, köhögve lógott a mélység fölött. Aztán érezte a robbanás szelét – a lift leérkezett a bázis aljára. Feltápászkodott, majd egyensúlyozva lépdelte körül a liftaknát, majd erősen kapaszkodva állt meg a csukott ajtó előtt. Most már csak az volt a kérdés, hogy hogyan jut be. Úgy vélte, van egy vész esetére létesített gomb az ajtó mellett, amivel ki tudná nyitni. Kereste a gombot, de sehol nem látta. Szemöldökét ráncolva, bosszúsan próbálta feszegetni az ajtót. Felnézett, az ajtókeret felett volt egy mechanikai gép, ami nyitja a rendszert. Nyújtózkodott, hogy elérje, de sehogy sem sikerült neki.

Már-már elhagyta a remény, semmit nem tudott kitalálni, hogyan is juthatna be. Mérgében nagyot vágott rá… és az ajtó becsúszott a falba, mögötte pedig ott volt a vörösbe lábadt folyosó. Örömében ujjongni tudott volna, lihegve kúszott ki a folyosóra, majd elterült a hideg kövön és lassan kifújta a levegőt.

Szívverése lelassult, szemét behunyta, már épp megnyugodott volna, amikor a női hang újra megszólalt.

− Figyelem, ez az utolsó figyelmeztetés! A bázis életveszélyben van energiahiány miatt, kérem, azonnal kapcsolják be az energiatermelőt, különben az összes árammal működő gépezet és berendezés leáll!  Megismétlem, ez az utolsó figyelmeztetés… − a nő hangja ugyanazzal a nyugodtsággal mondta be, mint eddig.

Petra felnézett, előtte volt az ajtó, mely mögött a klónterem volt, ahol az imént Verát megölte. Lassan, fájdalmasan felkelt, majd elindult az ajtó felé, ami besiklott a falba, utat engedve a lánynak.

A fejsze még mindig ott állt, érintetlenül, ahol hagyta. Odament, kivette Vera bordája közül, majd élesen ránézett a hengerekre. A határtalan düh újra elfogta, erősen megmarkolta a nyelet, majd elindult az egyik tartály felé és a kegyetlenül belevágta. Az üveg nem volt olyan tartós, így rögtön ripityára tört, a zöldeskék lé és a kezdetleges emberforma pedig kifolyt a földre.

Petra nem elégedett meg ennyivel. Megfogadta, hogy mindegyik klónt megmenti e szenvedéssel teli élettől, így nem állt meg az elsőnél rögtön rohant a következőhöz, majd az utánihoz, mígnem az első sor mindegyik klónja a földön vergődött, vagy egyszerűen csak ott feküdt, mint egy darab hús.

De Petra nem állt meg, sorról sorra ütötte szét a hengereket, kárhoztatva ezzel halálra a hamarosan születő és éppen megfoganó másolatokat. A földön húzva a fejszét, zihálva ért az első szektor utolsó előtti sorába. Annak ellenére, hogy alaposan elfáradt, nem pihent, azonnal nekilátott a pusztításnak − félt, hogy haragja elszáll. Megint elkezdte az elején, majd ahogy haladt előre, homlokráncolva nézte az alakokat, lassult keze és dühe kíváncsiságba és elkeseredettségbe csapott át. Ahogy egyre többet látott meg a fejlődő klónból, egyre jobban hasonlított valakire.

Aztán mikor odaért az utolsó előtti példányhoz, szomorúan ejtette ki kezéből a fejszét. Ráismert Verára. Újra csak a szőke haj, a kék szem, nagy, halványrózsaszín ajkak… Vajon ez a példány is fellázadna alkotói ellen? Nem, ennek megadja az esélyt az életre, de csak ennek az egynek. De mielőtt megtette volna, rápillantott a kijelzőre. A klón létének célja: kísérletezés a Vírussal. Durvát káromkodott magában, majd ugyanolyan hidegvérrel megölte, mint a többit. Amikor az üveg szétpattant, a zöldes folyadék kiömlött, a kifejletlen test fuldokolva, tudomást sem szerezve az eseményekről, sután kiesett a szilánkok közé, meglátta a klónozó tartály mögött húzódó, utolsó sort.

Egy pillanatra nem hitte el, mit lát. A fejsze újra kiesett kezéből. Csak bámulta, nézte, próbálta megfejteni a látványt. Azt hitte, képzelődik, hogy ő őrült meg… Nem, ez képtelenség, ez teljességgel lehetetlen, futott át többször is agyán. Szédülni kezdett, feje tele lett vérrel, de nem érzett még dühöt, előző rohama elszállt, most inkább a ledöbbenés mély hulláma tarolt át lelkén.

Megkerülte Vera klónjának törött tartályát, majd megállt az utána levő sor kifejlett példánya előtt és nézte annak formáit, haját, szemét… Minden egyezett. Még mindig nem jutott szóhoz, még a választ sem próbálta megkeresni, nem is jutott eszébe a kérdés, csak a tudatot próbálta megemészteni.

Magával nézett szembe. Ő volt abban a henger alakú tartályban, ő lebegett. Az ő szeme volt, az ő szája, az ő válla… Sírni, ordítani tudott volna, de hirtelen annyira átértékelődött minden, amit eddig az életről gondolt, hogy csak feldolgozni próbált… Az érzések alatt azonban ott volt az idegesség és a harag is, ami, mint szunnyadó vulkán, hamarosan kitörni készült.

Nem emlékszik olyanra, mikor DNS-szerződést kötött volna bárkivel is... Mindenképpen ő maga a minta, ebben majdnem biztos volt, de ugyanakkor egy apró gondolat, a másik lehetőség is motoszkált elméjében, amit először csírájában elfojtott, de az mindig újra és újra felbukkant. Lehet, hogy ő csak egy másolat?

Az indulatok, melyek benne lappangtak, nem vesztek el nyomtalanul, hanem hirtelen, a semmiből kitörtek belőle. Ott állt az üveg előtt és sikított, ordított, ahogy hangszálai csak bírták. Aztán amikor elfogyott a levegője, elkeseredetten kuporodott le a tartály tövébe és szívszaggatóan sírni kezdett. Remélte, hogy ez csak egy rossz álom vége…

Pár percig ott ült, majd lassan felkelt, kisírt szemét megtörölte, aztán elindult a vezérlő felé.

Amikor a világítás pislogni kezdett, futni kezdett, újra benne volt az élni akarás. Tudta, hogy nincsen sok ideje, a bázis pár percen belül leállhat, és ha nem viszi fel idejében a lift a bolygó tetejére, akkor örökre itt ragadhat, hacsak nem javítja meg az energiatermelőt valami varázslással. Keresztülfutott a vezérlőtermen, felkapta sisakját, majd kilépett a folyosóra, amely ugyanolyan halott volt, mint azelőtt.

A vörös lámpa nem bírta sokáig, a női hang már nem szólalt meg. Miközben futott, újra végigvezette magában a lidérces eseményeket. Próbált válaszokat találni a dolgokra. Hogyan került ide az idegen? Mi történt a legénységgel? Ki ölte meg valójában őket, Vera vagy a földönkívüli? Mióta áll itt üresen ez a bázis? Ki tette tönkre az energiatermelőt? Mit keres itt az a hajó odakint a bolygó felszínén?

Próbált összefüggéseket keresni, de csak találgatni tudott. Biztos azonban semmiben nem volt, csak abban, hogyha nem siet, akkor bizony itt hal meg. Odaért az állomás kapujához, a világítás már ki-kihagyott egy pillanatokra, vörös fények cikáztak. Megnyomta a gombot, az ajtó szó nélkül becsúszott a falba. Átlépte a küszöböt, az ajtó becsukódott mögötte. Megnyomta a lift gombját, ami lassan elkezdett kinyílni.

Petrából az idegesség már ki-kicsordult, aprókat káromkodva próbált bepréselődni a kis helységbe, de az ajtó nem mozdult, nem volt már ennyi energiája a bázisnak.

És akkor, abban a pillanatban minden sötétbe borult, nem volt több vörös fény, ami időnként felvillant volna, csak a félelmetes, titokzatos sötétség – a bázis energiakészlete kiürült. Petra pedig ott volt, az ajtóba szorulva, mellét nyomta a hideg fém és próbált kiszabadulni. Egyik lába a felvonóban volt, másik pedig az ajtó és a lift közötti kis váróban, mely éppen akkora volt, hogy három-négy ember el tudjon férni benne.

Amikor hosszas erőlködés után ki tudta magát préselni az ajtó közül, nekivágódott a kapunak, majd azon a kis helyen elnyúlt és fáradtan zihált. Tudta, hogy nem jut ki innen élve. A felvonóba nem tud bejutni, hogy ugyanazzal a technikával feljusson, mint a mínusz harmadik emeleten.

Levegővétele folyamatosan lassult, elméje üres volt, nem gondolt semmire. Nem próbálta kinyitni a kaput vagy dörömbölni, nem volt dühös, csak várt valamit, amit már érzett korábban – a halált.

Csak egy dolog zavarta még mindig, ezt próbálta felkutatni agyában, hogy mikor vehettek tőle DNS-mintát. Kutatott emlékei között, de egy esetre sem emlékszik… Ha pedig így van, akkor...

Annak a verziónak hitt, hogy ő csupán egy klón, így könnyebb volt elviselni a közelgő halál pillanatát. Napokon belül elgyengül, meghal, addig rengeteg ideje van átgondolni mindent, végigpörgetni életét… Vagy beültetett emlékeit?

Nem félt az elmúlástól.

A levegő egyre hidegebb és hidegebb lett, ahogy a fűtés leállt. Most behunyta a szemét, látta maga előtt a Fiascot, ő felé igyekszik, fején az óriási maszk. Távolban a Jupiter körvonala megtöri az univerzum határtalan sötétségét, mögüle a Nap fényes sugarai fénylenek ki, távolban a Szaturnusz fénylő pontja pislákol. Nem száll be a hajóba, hanem leül a hideg jégre és nézi a magas tömböket, melyek az ég felé törnek. Egyre hidegebb van, érzi, ő mégis itt akar maradni, ebben a magányban várni a véget. A remény halvány sugarát, pislákoló fényét sem látta, mikor az jutott eszébe, hogy körülötte több millió kilométerre nincsen senki… Lassan kifújta a levegőt, elhessegette a gondolatot. Kiürítette az elméjét és nem gondolkozott.

Ideje meghalni.