Elysium

Metropolis 1. rész (2012. október-december) / Metropolis 2. rész (2013. január) / Europa (2013. március) / Tethys (2013. március) / Elysium (2013. március)

ELYSIUM

A magas hullámok szüntelen csapkodták a parti sziklákat. Hideg szél süvített, vadul borzolta a kislány hosszú hajfürtjeit. A távolban a halványkék égbe olvadt a félsziget, mögötte még látszottak a napfelkelte utolsó árnyai. Mellettük a parton óriási világítótorony volt, mely már csak, mint ősi műemlék állt ott. Az erős fuvallat újra és újra átsuhant rajta, a kabátja szegélyét felkapta a szél és befújt még pulcsija alá is. Fülei kipirosodtak és szipogott.

− Menjünk vissza! – nyöszörgött.

A mellette álló nő még egy pillanatra a távolba révedt, talán valamit keresett a végtelen szürkeségben, aztán kicsit zavarodottan nézett rá, majd felvette őt, vállára fektette és nyugodt, búgó hangon szólalt meg. − Gyönyörű…

Ő pedig csak szorosan átölelte anyját, aki megfordult és elindult felfelé az ösvényen. A válla mögül még egyszer kinézett a tengerre, aztán kicsit náthás hangon megjegyezte, halkan, szinte csak magának:

− Nem szeretem ezt a helyet.

− Nem soká maradunk itt…

Aztán felébredt, ez a jelenet valahogy visszahúzta a valóságba. Valóság? Mi lehet az? Felébredt? Honnan? Nem találta a kezdőpontot, ahonnan jött volna, csak ott volt az a furcsa álom… vagy emlék, ami egész elméjét behálózta. Nem gondolt semmire, csak ez az egy képsor játszódott le újra és újra. Próbálta keresni a megoldásokat, de úgy érezte, képtelen rájönni akármire.

Ki akarta nyitni a szemét, de nem tudta. Fájt, mintha nem használta volna egy jó ideje. Ekkor eszébe villant egy érzés – hideg kövön ül, meleg tapintást érez arcán… Az alagút. Kellemes érzés keltette hatalmába, pedig tudta, hogy az a hely kellemetlen emlékeket takar. Mikor történt ez és hol? Akárhogy próbálta felkutatni a válaszokat emlékezetében, csak a szélfútta tengerpart járt agyában és az, hogy nem tudja kinyitni a szemét, sem megmozdítani a végtagjait. Mintha teljes egészében lebénult volna. Lassan lélegezte a nyirkos, hideg, de életet adó levegőt. Köhögnie kellett, de valahogy képtelen volt rá. Nagy nehezen megköszörülte a torkát és abban a pillanatban valami őrült zaj csapta meg a fülét. Ez a zaj arra kényszerítette, hogy füléhez kapjon. Félsiker – nem bénult le.

Ezek a szokatlan kérdések maradtak meg agyában: Ki ő? Mi az, amiben van? Honnan ered és hová tart? Mi az egyáltalán, amit gondol, és ami körbeveszi? Amit érez, amire emlékezik, ami agyában, mint álom, megszületik?

Érezte arcán a friss levegőt, annak üde illatát. Orrlyukai kitágultak és mélyen beszívta az éltet adó oxigént. Újra megpróbálta kinyitni a szemét… mintha elfelejtette volna, hogy kell. Végül, amikor sikerült, gyorsan be is csukta, az éles fény szinte megvakította. Aztán hunyorítva lassan újra csak kilesett szemhéja mögül. Nem látott mást, mint a nagy fehérséget. Hol van?

Ekkor egy érdes tapintású, hideg… mi is ez? Fém! Fém nyomult a szájához. Igyekezett elfordítani arcát, ám a cső minduntalan követte mozgását. Nem is bírta tovább, hagyta, hogy a gépezet behatoljon a szájába… Azt hitte, valami ártalmas szerkezet próbál életére törni. Már épp kapálózni kezdett volna, amikor rájött, hogy nem más, mint… mint egy… nem találta a szavakat. Aztán amikor behatolt szájába a temérdek víz és péppé zúzott étel, amit nem győzött nyelni, eszébe jutott a szó. Etetőgép.

Sokkal jobban érezte magát. Visszajött az a tudat, hogy ő létezik. Bár arról fogalma sem volt, hogy ő ki, és micsoda, de emlékek és érzések sorozata tolultak fel benne. Szorongás és kétségbeesés – ezek voltak utolsó érzelmei. Ez benne maradt, beleégett. Csupán eszméletlenül kíváncsi volt arra, hogy akkor mitől félt. Kíváncsiság − ez is új dolog volt számára, pedig biztosan tudta, hogy már érzett ilyet. Mintha egy korábbi testének emlékeit tartaná magában és most egy új testbe költözve visszaemlékezne a régi énjének életére.

Lassan felkelt, szeme még mindig csukva volt. Félt az éles fénytől, amely az imént retináját majdnem kiégette. Ott ült percekig, behunyt szemmel, létéről gondolkodott, az eredetéről és arról, hogy mi ő.

Aztán lassan ki próbálta nyitni a szemét. Most nem látta a fehér fényt, csak egy furcsa alakú asztalt, melynek üveglapjai be voltak törve. Összeráncolta a homlokát. Furcsállta ugyanis, hogy azonnal tudta, hogy mi az. Mi van vele? Egy nagyobb emlékezetkiesést szenvedett?

Ekkor egy robotkar húzta vissza a puha ágyba.

− Kérem, feküdjön vissza − idegesítő, recsegő hangja volt a számítógépnek. A lány sóhajtott, várta, hogy mi fog történni. − Fel kell tennem pár kérdést − folytatta a gép. − Ki vagy te?

Szólni akart, de hirtelen egy hang sem jött ki a torkán és azt sem tudta, hogyan kezdjen bele.  Mérgében rácsapott a párnájára. A gép újra rákérdezett.

− Ki vagy te?

Egy hosszú pillanatig csak merően bámulta a gépezetet, a képernyőn idióta mosolygós fej rajzolódott ki pár pixelből. Gondolkozott, ő tényleg tudni akarta, hogy ki, de akkora homály fedte elméjét, hogy képtelen volt bármire is emlékezni.

− Ki vagy te? − A mikrofon berezgett a hangtól.

− Nem tudom − nyögte ki a lány, torka fájt, megköszörülte. Fejét fogta, haját hátratűrte, majd idegesen fújta ki a levegőt. − Képtelen vagyok rájönni.

Egy másodpercre csend lett, majd a robot újra kérdezett. − Hol vagy most?

Most minden erejét összeszedve próbált visszagondolni. De hova? Nem tudta mihez kötni életét, nem tudta, mi történt, és hogy mi az, ami őt körülveszi… Nem tudta, miért ilyen fehér ez a szoba, ilyen puha az ágy és nem tudta, hogy miért van ilyen dohos szag. Felnézett a plafonra és percekig azt bámulta. Köszörülte az agyát, nem hagyta annyiban. Próbálta kiásni a feledés buckái alól az emlékeket. Kinézett az ablakon…

− Föld. Az ember bolygója − ült fel hirtelen. Meglepte, hogy csak a semmiből mondott valamit. Vajon ez helyes volt? Újabb emlékek jutottak eszébe, fekszik a mocsokban, büdös van, kinyújtja a kezét és kérlelve… koldul. Mi volt ő előző életében? Koldus? Megint lepörgette maga előtt a képsort. Piszkos ruhában egy nyoszolyán ül, felette magas felhőkarcolók, ezernyi suhanó száguld közte. New York, az ő városa. Gyermekkora egy részlete megelevenedett előtte, de ugyanakkor még mindig nem tudta, ki ő.

− Rendben − szólt a robot. − Hány éves vagy?

− Éves? − Hirtelen nem tudta, mi ez a fogalom. − Nem tudom… Mi az?

− Hány éves vagy?

− Tényleg nem tudom, már mondtam.

− Hány éves vagy? − a gép idegesítő hangja nem hagyta abba a kérdezgetést.

− Nem tudom, érted? Nem tudom! − ordította a lány. Visszafeküdt az ágyra, nagyot sóhajtott.

− Ez esetben szabad a gazda? − szólt újra a gép egy kis idő múlva.

Megrázta a fejét. − Nem! − kelt fel újra. − Magamból akarok kicsikarni mindent.

− A hibernáció gyakorta okoz emlékzavart és emlékezetkiesést − közölte a robot. − Ha túl sok ideig tart a folyamat, akkor lehetséges, hogy sohasem jönnek vissza emlékek. De szerencsére tudok segíteni, hogy…

− Várj… Várj! Micsoda? Hibernálás? − Először úgy hitte, hogy nem ismeri ezt a szót. Ennek ellenére bevillant egy újabb emlékkép. Egy kemény ágyra fekszik rá, nyugodtan lehajtja a fejét, majd várja, hogy az altató hasson… Tudta, mikor és hol volt ez. Utolsó emlékképe volt ez. Ránézett a gépre. − Miért voltam hibernálva? − lassan, suttogva kérdezett.

− Hibernálva volt betegsége miatt − jött a készséges válasz.

− Betegség? Milyen…? − Újabb kép. Egy lány nyakába ugrik, valamit a fülébe súg és sír. A háttérből egy férfi hangja szól, erőteljesen, de ugyanakkor közönyösen: „Ön fertőzött.”

− Ön a Vírus áldozata lett, sajnálom. Kell az emlékezet−felfrissítő programom?

− Azt mondtam, nem kell! − Kimászott az ágyból, lendületével leverte a takarót. − Meg fogok… meg fogok halni? − Ezt a fogalmat ismerte, mindvégig tudta, mi ez.

− A valószínűsége egy az egyhez.− A gépbe nem volt betáplálva a tapintatosság.

A lány mereven maga elé nézett. Nem tudott elkeseredni, hisz nem tudta, mit veszít. − Ha meghalok, mi történik velem?

A robot erre a válaszra nem volt kiképezve, így hallgatott. Pedig a lány pislogva várta, aztán amikor rájött, hogy a gép nem válaszol, másfelé kezdett kutakodni. − Meg tudsz gyógyítani?

− Sajnálom, de az erre készített ellenszerek már lejártak − jött a válasz.

− Lejártak… − egy pillanatra elmeredt. Vajon mit jelent ez? − Mikor?

− Évekkel ezelőtt. Kér pontos dátumot?

A lány nem igazán volt tisztában, hogy mit kér, de a lehető legtöbbet akart megtudni a betegségéről, így rábólintott.

− 2029. január 19-én járt le az utolsó doboz.

Nem tudta, mit takar ez az adat, nem is akart belemenni – túl sok volt neki ez a rengeteg ismeretlen, titokzatos dolog.

Csak ekkor nézett körül. Egy hófehéren lefestett szobában volt. Ő most az egyik ágy tövében ült, melytől jobbra több tíz ugyanilyen fekhely volt, amiknek ugyanolyan üvegfedele volt, mint neki. Szemben polcok sorakoztak, alattuk ezer szilánk és apró törött tárgyak voltak, mintha valaki lesöpörte volna az egészet. Balra csak két ágy volt, az utolsónak a fedelét egy szék törte be.

Felkelt. Lassan, vigyázva, hogy a törött üvegdarabok ne sebesítsék fel lábát, odament ahhoz az ágyhoz. Félve benézett. Mi van az üveg mögött? A széket levette a tetejéről. Az homályos üveg nem tört ripityára, csupán négy-öt nagy darabokra, így nem láthatta, hogy mi van alatta, csak egy halovány körvonalat. A darabkák mögül azonban kikandikált egy rikítóan fehér kéz. Megfogta, de rögtön vissza is húzta azt. Hideg volt, mégpedig fagyasztóan hideg. Felemelte az üveget, szíve torkában dobogott, aztán amikor meglátta az alatta lévő…

− Mi ez? − Először nem tudta felfogni, mit lát, de amikor rájött, sikítva dobta le az üveget, ami apró darabkákra. Hányt, okádott, a felismerés belemart.

Valaha ember lehetett. Mára már viszont csak egy fagyott, megkövült valami, aminek hiányzott az arca és a mellkasa. Mintha megfogták volna a két fülét és bőrét lenyúzták volna a nyakáig, majd izmait is kitépték volna. Mellkasából hiányoztak a csontok, ott egy nagy lyuk tátongott.

Elfordult, most nem figyelt, belelépett az üvegdarabokba. Felszisszent, ezernyi tűszúrásként érezte a sok szilánkot. Véres nyomokat hagyva botorkált vissza ágyához.

− Ez a halál − szólt a gép minden érzelem nélkül.

− Mi történt itt… Meséld el nekem! − Zihálva feküdt vissza az ágyra, letépett egy darabot a takarójából és óvatosan szedegetni kezdte lábából a bennragadt szilánkokat.

− Biztos benne? Lehet, hogy a történés egyes részletei sokkoló…

− Csak meséld! − Szakította félbe a lány az akadékoskodó robotot. Mérge kétségbeesésbe torkollott, már-már a sírás kerülgette.

− 2024-ben − kezdte a robot −, Metropolis…

− Várj… Metropolis? − Ez a szikra kellett, hogy hirtelen belobbanjon az emlékezete. Lepörgött előtte az a kaland, amibe végül belehalt. Ketten indultak útnak New Yorkból, hogy meneküljenek a Vírus okozta pusztítás elől. Metropolisba mentek, egy rideg alagúton keresztül… Félt attól a helytől, még most is szorongott. Beszorult, azt hitte, ott fog meghalni… Nem emlékezett, hogyan is jött ki végül? Aztán megölték a két lányt, akinek személyazonosságával feljutottak az űrállomásra. Feljutottak? Nem emlékezett arra, hogy ő valaha is feljutott volna! Persze, hisz fertőzött volt! Csak a társa, ő volt az, aki feljutott… Miért? És mi is volt a neve a lánynak? − Emlékszem − szólt halkan.

− Mire?

− Mindenre. A nevem Vera, ugye?

− Igen − helyeselt a robot.

A lány összeráncolt homlokkal bámult arra a pixeles mosolygós fejre…

− Metropolis… Most is ott vagyunk, igaz? − állt fel a lány.

− Igen. Ajánlom, hogy vegye fel a papucsát, különben újra felvágja a lábát.

− Mi? − Vera teljesen máshol járt, próbálta megfejteni, hogy hol vannak, mi történt… Először látni akarta Metropolist, az Ívet, a magas toronyházakat. Megrázta a fejét. − Ja, igen, köszönöm. − Az ágy alatt egy polcon egy régi, poros szandál volt. Gyorsan felhúzta és elindult a hosszú sorok között, majd mikor odaért az ajtóhoz, visszakiáltott.

− Visszajövök.

Vera kíváncsian kinyitotta az ajtót. Mögötte törmelékhalmokkal díszített folyosó volt, a lámpák lógtak a mennyezetről, némelyik ajtó kiszakadva hevert a  földön, a folyosó végében pedig ott volt Metropolis, látta az Ívet, ám ahogy közeledett az apró nyílás felé, feltörő öröme megdöbbenésbe alakult át. Futott, egyre többet látott meg a városból, az Ív sem volt olyan fényes, mint akkor, az épületek romhalmazokra hasonlítottak inkább.

Több percig ott ült a hajó oldalán, csak nézte a lesújtó látványt. Az autópályák le voltak szakadva, fel voltak gyűrődve, mint egy szőnyeg. A felhőkarcolók teteje úgy nézett ki, mintha levágták volna. Egy óriási temető. Az utcákon felrobbant, összeroppantott, fejre állt autók hosszú sora kanyargott. Nem olyan messze tőle, az űrrepülőtéren,  a hajóból származó darabkák nyomták agyon az irányítótornyot és a hangárt, az Ív volt talán az egyetlen, ami még idézte a régi Metropolist, bár az sem fénylett, inkább fakón nézett le a városra.

Szomorúan támasztotta fejét a kiszakadt ajtó félfájának. A Survivor II kettészakadt, alsó része pár méterrel odébb hevert romokban, a felső pedig, ahol ő is volt, egy domb tetején várakozott, hogy valaki végre megmentse.

Gyorsan felpattant, még egyszer kinézett a városra, aztán átfutott a romos folyosón, átugorva a törmelékdombokat, visszarohant a karanténba, odafutott a robothoz.

− Mikor történt ez? Mi történt a régi Metropolissal…? − Fulladt, köhögött, hangja halk volt. A mosolygós ábra már nem volt ott. − Mi van veled, ébredj! − Megkereste gyorsan a bekapcsoló gombot, majd amikor megnyomta, a kijelző egy pillanatra kiírta: Kérjük, csatlakoztassa áramkörbe!

− A rohadt életbe…! Áramkörbe? Az meg hol van? − Kétségbeesetten kereste a konnektort, de nem talált. A szemközti polchoz ment, kicsivel odébb ajtós szekrények álltak.

Az utolsóban talált egy régi akkumulátort, kikapta és szuszogva cipelte a géphez, majd rákötötte. A masina egy nagyot sípolt, jelezve, hogy bekapcsolt, majd elmondta üdvözlőszövegét. A lány érezte, hogy az akku nem valami tartós, így amilyen gyorsan csak tudta, elmondta, hogy mit akar.

− Figyelj, meséld el nekem, hogy mi történt itt, jó? − Majd hirtelen tágra nyílt a szeme és hozzátette: − És… milyen dátumot írunk ma?

− 2324. július 18-a van − közölte a gép.

Vera nem fogta fel elsőre a dátumot. Még egyszer rákérdezett. − Mennyi? − S miután a készséges robot elmondta újra, a lány szájához tette a kezét. Nem tudott mit tenni, először csak azt hitte, rosszul hall. Aztán arca lassan megváltozott, megkövült, majd remegve rázta a fejét.

− Nem értem. Hogyan… Hogyan élhetek akkor? − kérdezte megrökönyödve. Nem volt tisztában még az idővel.

− A hibernálógépek úgy vannak beállítva, hogy ha nincs megadva a konkrét ébresztési idő, akkor pontosan háromszáz évig hagyják aludni a hibernált pácienst, s akkor automatikusan felébresztik.

Vera csak bámult maga elé. − Ezt nem értem. És a többi hibernáltak? − Felugrott, odaszaladt a többi ágyhoz. − Vannak benne emberek, ők is élnek? − Halvány reménysugár mintha pislákolna az alagút végén. Talán nem ő az egyedüli…

− Ha élnének, valószínű a gép felkeltette volna őket. Nem sokan bírják ki az ilyen hosszú idejű altatást.

A remény máris szertefoszlott, mint egy kósza délibáb. − Akkor legalább azt meséld el, hogy mi történt akkor? − Vigyázat, akku feszültség alacsony!  Írta ki a gép kijelzője. Vera sietette a robotot. − Gyorsan, csak úgy… nagyvonalakban!

− 2024-ben, miután a Survivor II-t kilőtték, egy ismeretlen merénylő beleszaladt a hajó farába. A sérülés nem lett volna ilyen komoly, ha a suhanó, amivel beleszaladtak, nem találta volna el ilyen érzékeny ponton. A motor kapta a találatot, így visszazuhant a kilövőpontra, a törzs kettétört, a felső szintek maradtak épen, az alsók teljesen megsemmisültek.

− És mi lett a Survivor I sorsa?

− Sikeresen kapcsolódott a SpaceWayhez, csupán ennyit tudtam kivenni a rádióadásokból.

− És mi történt Metropolisban? − Hadarta gyorsan a lány.

− Ugyanebben az évben, pár órával a Survivor II lezuhanása után idegenek szállták meg a bolygót, amik elpusztították az emberiség nagy százalékát. Csak néhány élte túl a csatát, azok a galaxis távoli bolygóira menekültek. Csupán ennyit tudtam meg a rádiózásból.

− Milyen idegenek?

A gép szólni akart, de hangja csak halk morgás volt. Akku lemerült. Köszönjük, hogy a DHS-1020-at vette igénybe.

− Ezt nem hiszem el… − rúgott bele a gépezetbe, majd gyorsan újabb akkumulátor után kutatott, de sehol sem talált.

*

A levegőben szürkés por szállingózott, akárhányszor levegőt vett, mindig nagyot prüszkölt. A takaróhuzatból kitépett egy darabot, azt tekerte magára sálként, így aztán nemigen jutott szájába por. A szemébe viszont folyton szemcsék kerültek. Állandóan dörzsölte szemhéját, ezért könnye hamar eleredt.

Itt fent, a dombon süvített a szél, alig bírt lemenni. A nap sütött, bár nem nagyon szűrődött át a fénye a vastag, szürke felhőrétegen. Bár ahogy jobban megnézte, ez nem felhő volt, hanem füstköd.

Szinte látta maga előtt a haldokló embereket, családokat, katonákat, akik a halált várva futnak életükért. Látta lelki szemeivel a káoszt, ami akkor eluralkodhatott. Szorongva, félve ült le a porba.

Ha nem kellett volna olyan hirtelen elmenekülnie az emberiségnek, akkor valószínű őt is magukkal viszik, vagy legalább beállítják a hibernálóegység ébresztési idejét. Vajon most itt volt-e az a földönkívüli faj?

Kéne valami fegyver, futott át az agyán, majd visszanézett a roncsokra. Le tudott ugrani, de ahhoz már túl magasan volt a bejárat, hogy fel is tudjon mászni. Legyintett, gondolta, biztosan talál valamit lenn, ugyanakkor meg kizárt dolognak tartotta, hogy van itt ezen a bolygón valami, ami háromszáz éven át is életben tudott maradni.

De ezzel a gondolatmenetével nem tudott volna meggyőzni senkit sem, még magát sem. Tudta, hogyha van itt valami, akkor az valami nagy és félelmetes. Jobb lenne inkább aludni még háromszáz évet, aztán hogyha akkor sincs kihalva az a földönkívüli faj, akkor megint és…

Ne gondolj baromságokra!

Lassan, ügyelve mindenre, elindult lefelé a romos kilövő felé. Azon kívül, hogy Metropolis látványa még mindig lehangolta, teljesen jól érezte magát. Szinte teljesen elfeledkezett arról, hogy ő fertőzött.

Hosszú, de könnyű séta után leérkezett a hangár elé, ami nagyjából még állt a lábán, de nem sok tartotta. Félt, hogy nem épp akkor fog összedőlni, mikor ő bemegy. Egy nagy üvegajtó tárva nyitva állt, benézett, nem volt benn semmi. Emlékezett – ott, a másik sarokban vártak a sorukra… mi volt a lány neve? Bosszantotta, amiért nem jutott eszébe.

Ott álltak és ott derült ki, hogy ő fertőzött.

− A hibernálással megállítjuk benne a Vírus fejlődését, de nem öljük meg… − hallotta fejében a doktor hangját. Mit is tehetne?

Belépett a hatalmas hangárba. Szandálja kopogott a padlón, hosszú visszhangot hallatva maga után. Akkor tehát mindenképp meghal? Akár rátalálnak az emberek valaha is, akár nem?

Nem szabad, hogy találkozzanak vele. Akkor újra elszabadulhat a Vírus. Zihált, úgy érezte, hogy a betegség már nem csak lappang benne, hanem el is indult pusztító hadjáratára. Keze remegni kezdett, homlokán verejtékcseppek jelentek meg.

Lassan leült az egyik pult tövébe. Próbálta felidézni a lány nevét, aki a legjobb barátnője volt. Mérges volt, agya elborult, már az első képsorok is homályosak voltak – anyjával a hideg, szeles parton áll… Bemennek egy alagútba, két lány is ott van, akiket megölnek… Mi ez? Az emlékek teljesen összefolytak, perceken belül rosszul lett. Ilyen gyorsan hatna a Vírus vagy csak ő pánikolt be?

− Nyugodj meg, nyugodj meg… − zihálta, miközben lihegett. Lassan beszívta, majd kifújta a levegőt. − Nyugodj meg − ezt már szinte suttogta.

Kerek öt perc kellett neki, míg összeszedte magát. Csak bámulta a tükörsima padlót, melyen néhol apró törmelékek pihentek. Az emlék megint beugrott – átöleli a lányt, mellette az orvos… Mi is van a kezében? Amilyen gyorsan csak tudott, felpattant és a mögötte levő pultra támaszkodott, egykor a jegykiadó lehetett, mostanra csak szilánkok és szanaszét tört székek alkotta kis kupac volt. Óvatosan bemászott, nehogy megvágja magát. Erősen próbált emlékezni… honnan vették ki azt a műszert, amivel ellenőrizték, hogy fertőzött-e?

A pult mögött polc volt, de minden, ami egyszer rajta lehetett, most a földön hevert szanaszét. A fiókokban sem talált mást, csak pénzt, igazolványokat, hivatalos okiratokat. Tovább a másik fiókhoz! Kulcsok, névjegykártyák, brosúrák, menetrendek, menetlevelek, jegyek… Gyógyszerek! Gyorsan kikapta a fiókot, átkutatta. Tabletták, köptetők… Te jó ég, ez marihuána? Kivette a kis zacskót, belenyúlt, majd lenyalta az ujját. Elmosolyodott, nagyot bólogatott, aztán idegesen kirepítette a hangár közepére.

Injekciós tű! Elégedett mosollyal kikapta a kis dobozkát, melyben több tíz kis fecskendő feküdt. Mind azonban valami más betegség ellenszere volt, vagy meglévő betegség gyógyszere, a Vírus ellenszerét azonban nem találta. Csalódottan tette vissza őket, és ekkor megakadt valamiben a szeme. A jegyszedő pult mellett, belülről, volt egy kis vörös dobozka. Lassan letérdelt, csontjai fájdalmasan ropogtak − ez már a Vírus első jele!

A vörös kis táska ott volt a jegyszedő kezében, erre tisztán emlékezett. És onnan vette ki az ellenőrző műszert. Gyorsan felugrott és a bőröndszerű kézitáska után kapott. Lassan nyitotta ki, mintha kincses ládát talált volna. Belülről hideg gőz tört ki, dohos volt, műanyag szagú, ami tüsszentésre kényszerítette.

Aztán amikor teljesen kinyitotta, kicsiket bólogatott – amit keresett, azt megtalálta. Az ellenőrző műszerek. Egyet kivett, megnézte, hogy működik-e, majd amikor az zölden felvirított, beleszúrta saját kezébe.

A gép majdnem egy percig dolgozott… Verában majdnem megállt az ütő, annyira izgult. Milyen szép is lenne, ha ez a Vírus kiszállt volna belőle a háromszáz év alatt. Szomorúan sóhajtott − hisz már egyszer érezte, hogy benne van és él.

Behunyta szemét és igyekezett másra gondolni, elterelni gondolatait. Amikor a gép sípolt, hogy az analizálás kész van, verejtékezve zihált. Szeme könnybe lábadt, újra úrrá lett rajta a fizikai gyengeség. Aztán kinyitotta a szemét.

„VIGYÁZAT! Ön 14 %-ban fertőzött, kérem, forduljon orvoshoz!”, írta ki a masina kijelzője. Nem kendőzte elkeseredettségét, keservesen sírni, olyan hangosan, ahogy csak bírta. A pultnak támasztva hátát, karjára dőlve itatta az egereket.

Megint pár percébe telt, mire újra összeszedte magát. Kipirosodott szemekkel nézett rá a hangárra, szája szélét nyalogatta, hogy ne törjön rá újabb roham. Inkább megpróbált józanul gondolkodni. Találnia kell valami gyógyszert, ami még nem járt le. A balsejtelem azonban háta mögül suttogta fülébe a rosszabbnál rosszabb dolgokat.

Biztosan meghal? Nem kaphat még egy esélyt? Úgy érezte, bűnhődik. A két lányt megölték azon a hajnalon, 2024-ben. Most ezért őneki is meg kell halnia? Mi történhetett a barátnőjével… mi is volt a neve? Vajon mi lett az ő sorsa?

A hangár ablakait ekkor elérte a napfény, mely az aranysárga felhők mögül kikandikálva nézett le a romos városra, épp Vera szemébe.

Mindig is gondolkozott azon, mit tenne, ha élete utolsó órái következnének el. Keserűen elmosolyodott. Arra gondolt, még egy utolsót csókolózna, az lenne élete legszebbje, vagy csak átölelné azt, akit legjobban szeret. Most azonban azt se tudta megmondani, ki volt az… Most csak magában bolyonghat a romok közt, magányosan. Felkelt és lassan a napfény irányába sétált. Tetszett neki, hogy érezte a meleget arcán, talán az első kellemes dolog volt ezen az átkozott napon.

2324. Milyen távoli időpont, ő lélekben még mindig 2024-ben élt, csak a teste volt a jelenben. Mennyi minden történhetett azóta! Talán a háború, amit az emberek az idegenek ellen vívtak, megnyertek… Lehet, hogy pár kilométerrel a feje fölött most az emberek űrállomásokon élnek, de lehet, hogy valahol máshol, más bolygón telepedtek le és újították meg az életet. Lehet, hogy nincs is az univerzumban más ember, csak ő. És akkor meg minek tovább élni?

Az ablaküvegnek támasztotta fejét, úgy nézett végig az elnyűtt utcán. Erősen összeszorította szemhéjait és úgy verte a fejét az ablakba. Csak ő lehet ilyen szerencsétlen… Túlél egy merényletet, háromszáz évnyi hibernálást, aztán itt poshad meg egymagában…

Furcsa, mintha valaki nézne, merült fel benne hirtelen. Villámgyorsan kinyitotta a szemét.

Tüskés fogai épp, hogy nem érintették az üveget. Ragacsos nyála kicsorgott kör alakú szájából. Szaglászott, orrai egymás után gyorsan kitágultak, amik alatt apró szőrös dudorodások voltak. Sötétzöld színe volt bőrének, szemének pedig éjfekete. Ahogy mélyen összenéztek, Vera tudta, hol látta ezt a szemet… Sötét volt és hideg. Nem látott semmit, csak érezte a lény undorító csápjainak tapintását. Abban az alagútban, 2024-ben. Akkor sikított, most csak idegesen bámulta a jelenséget.

Szíve torkában dobogott. Tisztában volt a lény erejével, érezte annak idején szorítását. Esze ágában sem volt ellenállni, nem is gondolt ilyen őrültségekre. Csak próbált egy helyben maradni, remélte, hogy a lény így nem bántja. Teljes ízében remegett, de próbálta azt a hatást kelteni, mintha teljesen nyugodt lenne.

A lény is szokatlanul nyugodtan viselkedett, csak nézte a két szemével a lányt, de semmi ellenséges szándékot nem mutatott ki. Aztán amikor Vera újból élesen a szörnyeteg szemébe nézett, az vadul tapadt neki az üvegnek, a lány pedig aprót sikoltva hőkölt hátra. Az idegen, akinek csápjai ugyanolyan görcsösen és szabálytalanul lógtak a földön, most nagy hangot, ugyanolyan velőtrázó sikoltást hallatott, majd erőből nekiment az üvegnek. Vera nem várt egy pillanatot sem. Igaz, a halálának tudata ott lebegett minden pillanatban feje felett, de az ösztönei mégsem hagyták annyiban a dolgot. Átszelte a hatalmas hangárt, lábbelije kopogott a vöröses csempén. Háta mögül egyre vadabbul érkeztek az óriási sikoltások, az üveg már nem bírja sokáig, ezt tudta.

És mi van, ha társai a túloldalon várják? Nem szabad gondolkozni, csak menekülni! Futott, de hamar kifáradt, hiába, a Vírus egyre csak gyengítette a szervezetét.

És ebben a pillanatban, nagy csörömpöléssel átszakadt a hatalmas üvegablak. Vera pont ekkor állt meg, nem bírta már, tüdeje mintha kilyukadt volna, vért köpött. Az idegen viszont nem lassított, csápjaival villámgyorsan utolérte a lányt, egyik hosszú végtagjával elkapta Vera egyik lábát, aki nagyon esett a padlóra. A lány azonban nem volt rest, bal lába azonban még szabad volt, így gyorsan szemen ütötte az idegent, aki kicsit megzavarodott. A szorítás is enyhült így Vera gyorsan kicsusszant a lény markaiból és kirohant a hangár ajtaján, majd bezárta azt. A földönkívüli is ott volt, de újra megismétlődött az előbbi jelenet − a lény csak ütötte, ahogy bírta az üveget, Vera pedig meg sem állt. Átrohant a hatalmas parkolón és a széles, nyolcsávú úton, majd kifulladva érkezett a szemben levő felhőkarcoló széles forgóajtajához. Csak itt nézett vissza a hangárra, ahol az idegen épp akkor repesztette meg az üveget.

Gyorsan beszaladt az ajtón, remegve állt meg a sötétben. Régen bank lehetett, kasszák sorakoztak fel a bejárattal szemben. Viszonylag jó állapotban volt minden. Csupán a por lepte el a házat. Kintről nem érkezett fény, a forgóajtó üvegére sár volt száradva, így azt sem láthatta, amikor a lény ideérkezett.

Viszont hallhatta. Az idegen nem fért be a forgón, így csak próbált befurakodni a kis helységbe. A mellette levő kis vészkijárat még kisebb volt. Vera fellélegzett, egy kis időre talán lerázta az undorító szörnyet.

A bank hallja sötétbe burkolódzott, egy-kettő felső ablakból szűrődött be a fény. A hallból két oldalra óriási lépcső vezetett fel az emeletekre, ezek mellett pedig két lift várakozott. Óvatosan, ügyelve minden neszre, odasurrant a liftajtóhoz. Biztos volt benne, hogy nem csak az az egy űrlény létezik a bolygón, valószínű többen is vannak.

Arra is gondolt, hogy a földönkívüliek valószínűleg eldugott helyeken tanyáznak, mint annak idején Metropolis mellett az alagút. Ha viszont így van, a nagyobb tömegektől egyelőre megszabadult, de vadászó csapatokba még így is belebotolhat.

Megnyomta a lift gombját, de az meg sem moccant… Miért is gondolta, hogy működni fog? Ránézett a lépcsőre, majd amilyen gyors tempóban csak tudott, felszaladt. Amikor a fordulóhoz ért, hallotta, hogy bejutott a csápos idegen. Levette szandálját, hogy ne csapjon zajt, így némán, kettesével szedve a lépcsőfokokat feljutott az első emeletre. Lenézett a korlát mögül, az idegen pont alatta szaglászott, csápjaival a nyomokat figyelte.

Nem akarta ölbe tett kézzel várni a halált, ösztönei valahogy legyőzték a fájdalmait. Kezében még mindig ott volt a műszer. A legközelebbi ajtót csendben kinyitotta, bement. Egykor iroda lehetett, nagyjából teljesen rendben állt most is, csak a földön valami undorító gélbe ragadt bele. Fintorogva próbálta kideríteni mi az. Amikor a függönyöket elhúzta, akkor látta meg, hogy a jól ismert szörnyek búvóhelyére jött be.

A nemrég felelőtlen következtetést kijavította magában − nem, az a szerencséje, hogy a szörnyetegek portyázó körútjukon vannak… Senki sincs itthon. A világosban látta meg az apró tojásokat és… az irodához járt egy mosdó, amiben…

Sikított, amikor meglátta a kölyköket, akiket egy kifejlett, valószínűleg nőstény vigyázott. Őneki piros volt a bőre, feje sokkal nagyobb, csápjai pedig sokkal vastagabbak voltak. Rögtön feltépte az ajtót és kiszaladt a folyosóra. A hirtelen ijedtségtől hallotta hangosan kalapáló szívének ritmusát.

A lépcső felől pedig a szörnyeteg közeledett. Biztosan hallotta a sikoltást, most veszedelmes gyorsasággal vette a lépcsőfokokat. Vera csak bénultan állt és nem tudta mitévő legyen. Hirtelen elindult a folyosón, próbálgatta az ajtókat, hogy melyik nyílik… Aztán mikor már azt hitte, mindegyik zárva van, az egyik kinyílt.

A csápos már majdnem elérte nyakát, ám ő most gyorsabbnak bizonyult, befutott a kis helységbe, majd magára zárta az ajtót. Itt már világos volt, láthatóan semmi idegen nem lakott. Mikor elég torlaszt állított az ajtó elé, asztalokat, székeket, egy kisebb komódot, köhögve feküdt el a kanapén. Becsukta a szemét és csak lihegett. Felemelte a fejét, remegő kézéből kivette a műszert, majd belenyomta a másikba.

A plafon fehér falát figyelte és várta, hogy a lény berontson. Már nem izgult, tudta, hogy mindenképp halálra van ítélve. Amikor a gép felsípolt, lassan, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog, megnézte a kijelzőt.

„VIGYÁZAT! Ön 24%-ban fertőzött, kérem, mindenképpen forduljon orvoshoz!”

Nagyot sóhajtott. Mit tegyen, hogyan várja a halált? Sosem gondolt ilyen dolgokra, mindig is benne volt a remény, ha csak egy szikrányi is. Most azonban mintha az életösztöne is elhagyta volna, semmi nem volt mellette, csak önmaga a magányban. Valószínűleg sejtése beigazolódik, ő az utolsó ember a Földön.

Milyen furcsa volt ebbe belegondolni… Egykoron ez a világ is virágzott, az emberiség belepte, olyan volt, mint egy óriási hangyavár. És egy pillanatról a másikra szinte porrá zúzza valami ismeretlen, a galaxis másik sarkából érkezett idegen faj.

Kötelessége lenne újjáteremteni az embert, de erre lehetősége nem volt, nem is lesz már… Meg aztán, nem is tudhatja, hogy a többiek hol vannak, talán egy teljesen új bolygón virulnak, s csak őt hagyták hátra, itt pusztulni.

Felkelt, újra körülnézett a szobában, keresett valami nyomot, ami talán emberre utalhat. Amikor lenézett az ágy melletti szőnyegre, megakadt valamin a szeme. Egy nemrég levágott kéz, rajta karóra. A lány összeráncolta homlokát és lehajolt, vadul felkapta a kezet és vizsgálni kezdte. Az óra…

Tik-tak, tik-tak, a fogaskerekek zaja egyre hangosabb lett, a lány pedig úgy érezte, megőrül. Háta mögött egyre hangosabban hallotta a dörömbölést, a székek nyikorgását. Lassan felállt, kiment az erkélyre, felnézett a napba, melynek körvonala most halványan látszódott ki a felhők mögül.

Lelassult körülötte az idő. Az ajtó rázkódik, az egyik szék nagy dörömböléssel leesik a torlasz tetejéről, ami nem bírja tovább, az asztal és a komód felborul, s a kis nyíláson három csápos idegen surran be. Hosszú végtagjaikkal egy pillanat alatt a szoba közepén teremnek. Fejüket forgatják, keresik a lányt.

Vera csak bámult maga elé, szólni, sikítani, menekülni nem bírt. Talán nem is akart? Körülötte minden visszhangzik, a hangok halkan veszik el a messzeségbe. Már érezte a lények bűzös szagát, érezte, ahogy a függöny fellibben. Az egyik itt van mögötte. Az idő lassú, mintha a halál bele akarná égetni a találkozás pillanatát a térbe és az elmébe. Egy másodperc töredéke volt csupán, ő mégis ezer évnek látta. A csápok közrefogták, hasa rendkívül fájt a szorítástól, a fájdalom csak erősödött. Érezte a vér ízét, most még keserűbb volt.

Behunyta a szemét, elbújt a sötétségben. Kikapcsolta agyát, egy emlék pergett le még egyszer előtte. A barlang sötétjében egy gondos kéz tisztítja meg arcát. Hallja furcsa, remegő hangon, hogy „Vera, kelj fel!”. A név… Petra. Elmosolyodott, örömmel töltötte el, hogy emlékezett rá.

Fájdalmat már nem érzett, nem is gondolt semmire, csupán várta, hogy majd minden elsötétüljön. Aztán egyszer csak jött a fehér fény, reménykeltően… De nem, ez nem az az éltető fénye volt, hanem a halál veszett sugara. Az élete nem pörgött le előtte, nem látott semmit, nem is akart. Csak egy gondolat suhant át még rajta, amibe keserűen belenyugodott.

Ideje meghalni.

VÉGE