Metropolis - 2. rész

Kizárólag 18 éven felülieknek!

Ha még nem olvastad volna az első részt, ezt el ne kezdjed!

Metropolis: Metropolis 1. rész (2012. okt.-dec.) / Metropolis 2. rész (2013. jan.)

METROPOLIS

MÁSODIK RÉSZ

Vizes úszódresszét levette. Megborzongott. A Hudson zöld, piszkos vize már megnyugodott. Kíváncsian nézett fel Metropolisra. Már hajnalodott. Az első napsugarak visszaverődtek a hatalmas felhőkarcolók ezernyi ablakán. Itt, a város szélén senki sem járt. Magas, száradt fű sárgállott a parton és a fal tövében, a szél enyhén cibálta. Távolabb puskás őr feszített. Felette, a betonfal tetején egy droid tekergette a fejét jobbra-balra. A merénylő egy menedéket nyújtó bucka mögé rejtőzve figyelte őket. Kivette hátizsákjából a száraz ruhát, felvette, majd a falhoz tapadva lassan megközelítette az őrt, akin látszott, hogy pályafutásának idején még nemigen harcolt. Hiába látszott komoly fickónak, valószínűleg csak az otthoni bokszzsákot sikerült leterítenie. A merénylő az őr mögé került, elővette kését, megfogta vállát és hátrarántotta. Azonban ő sem volt rest, lekapta a pisztolyát az oldaláról és máris lőni akart, de a merénylő kiütötte azt, és ököllel nagyot ütött az arcába. Az őr megszédült, orrához kapott, ami vérezni kezdett. Mielőtt felocsúdott volna, a gaztevő máris a falhoz csapta és rátérdelt a hasára. Az áldozat prüszkölt, fulladt, benyelte a vért. Támadója elővette nagy, kidíszített markolatú kését és a szédelgőnek szegezte. Sziszegve fenyegetett:

− Ha megmoccansz, leborotválom a fejedet a nyakadról!

− Tizenkét perc múlva… - préselte ki magából az őr. − Tizenkét perc múlva ellenőriznek és akkor… akkor nem úszod meg, rá fognak…

− Rádiós ellenőrzés? – vágott a szavába a merénylő.

Az bólintott. − Óránként – suttogta.

− Akkor ideadod ezt a fejmikrofont… - leakasztotta a fejéről, kikotort a táskájából egy apró műszert és rárakta a mikrofonra. − Most pedig beszélj! Akármit!

Az őr hebegve kinyögött egy mondatot.

− Akármit is csinálsz, nem fogod tudni véghezvinni!

A chip csipegett hármat és visszamondta a mondatot, majd a merénylő egy feltett kérdésére is választ adott. – Igazán jó kis szerkezet ez, ugye? − a merénylő elmosolyodott és felállította az őrt. Amikor a fenti droid a másik oldalra nézett, gyorsan odavezette, ahol eddig is őrködött és egy speciális injekciós tűt szúrt bele az áldozatába, aki pár másodpercen belül megfagyott.

− Hallod amit mondok – mondta neki, miközben összepakolta cuccát - , csak nem tudsz rá válaszolni.

Még egy nagyot nevetett és mikor a droid újra elfordult, belevetette magát a nagy fűbe és kúszni kezdett.

*

Háta nagyot roppant, mikor kihúzta magát a székében. Több órája görnyedt a monitora felett. Szűkös irodája ajtaján hirtelen betoppant egy öregúr, nyakkendője kávéval volt leöntve, öltönye gyűrött és koszos, haja pedig ápolatlan volt. Kezében adattáblát tartott és száraz, öreges hangon megszólalt:

− Valaki betört a városba – arcán ősz körszakáll virított.

Odament az öreg mellé és izgatottan olvasta a kis számítógépet. Amikor az öregre nézett, hirtelen arra késztette magát, hogy igazítsa meg a haját – lehet, hogy ő is ilyen nyűttül néz ki? Lehet, hogy már a sminkje se a legszebb. Mit is várnak tőle hajnali hétkor…

− Sejtettem. Ő tehát az első. Meg is lepődtem, azt hittem, előbb fognak jönni a New Yorkiak.

− Lehet, hogy már jöttek is, csak nem vettük észre…

− Olyan nincs – zárta ki a legkevésbé sem egyértelmű tényt. − Nyomozzák le, hogy merre jár.

− Az a baj, hogy nem siklóval ment el, hanem valószínű gyalog…

− Egyedül van?

− Nem tudjuk biztosan.

− Kutassák fel. Egy idő után úgyis felbukkan valahol...

Az öreg bólintott és kifelé vette az irányt.

− És Mr. Fields…

− Igen, Miss Laurent?

− Jönnek még… Jönni fognak. Tudom.

Mr. Fields jelentőségteljesen bólintott és elköszönt. − Viszlát később. − Kilépett az ajtón, a fiatal lány pedig szomorúan hátradőlt. Feltolultak benne a régi, kopott emlékek…

Ránézett az órára. Még egy óra és mehet haza…

*

Vera egyedül maradt a sötétben. Fájt mindene, éhes volt és hányingere is egyre jobban fokozódott. Petra már jó ideje elment. A sötétben arra gondolt, hogy mi lesz, ha végleg szorult be és itt rohad meg…? Elhessegette a gondolatot és inkább arról gondolkozott, milyen lesz majd a messzi űrben. Régóta erre vágyott. Fenn lenni a határtalan univerzum kapujában. kapujában. Majd ezernyi csillagot fedeznek fel... Aztán, mielőtt még fantáziája elkalandozhatott volna, megint a Földön járt, abban a kis lukban, ahova beszorult. És Petra már több mint tíz perce elment.

Unalmában ujjával kopogott a betonon. Egyre hangosabban. Próbálta levezetni a felgyülemlő idegességét. Aztán mikor már visszhangzott a folyosó, hirtelen megmozdult valami előtte.

Egy pillanatra abbahagyta a dobolást (amúgy is fájni kezdtek az ujjai). A szemben levő sötétségbe meredt. Úgy hitte, ott fal van, de tévedett. Erősen nézett az ismeretlenbe, de az előbbi moccanás nem ismétlődött, így nem foglalkozott vele, de korábbi tapasztalatai azt sugallták, azért legyen résen. És ekkor belegondolt abba, hogy mi lenne, ha valami megtámadná. Ellenkezni nem tudna, hisz be van szorulva.

Sóhajtott. Petra hol vagy?

Ekkor megint fészkelődést hallott a sötétségből. Lázasan figyelt a neszekre… És azonosította a hangot. Mintha valaki járkálna, sok kis lábbal. Kedvetlenül facsart bele a felismerés.

De ekkor már késő volt. Nagy csápjai megjelentek, lábainak kopogása a kemény betonon egyre hangosabb lettek. Vera éjfekete szemeibe nézett, majd amikor felfedezte az állat teljes valóját, sikított.

A lény pedig ugrásra készen volt.

*

Amikor a város szélére ért, a fáradtságtól már alig látott. Az álom is rátelepedett szemére, így úgy döntött, hogy egy olcsóbb motelben vesz ki szobát. Ruhája és kinézete tűrhető volt, bár a motelben kitisztította azokat. Fél óra múlva már úgy nézett ki, mint egy szegényebb metropolisi polgár. Hamis igazolványait, amit a hackerek bevittek a Városi Adatbázisba, magánál tartotta.

Már épp takarózott volna be, amikor kopogtak az ajtaján. Egy pillanatra megfagyott, aztán végiggondolta, hogy ki lehet az. Halkan az ajtóhoz lépett és kikukkantott a kémlelő nyíláson. Egy öregúr várakozott.

Vadul összeráncolta homlokát és résnyire kinyitotta az ajtót.

− Ki az? – szólt ki.

− Üdvözlöm, Mr…

− Mr. Andrews – a merénylő jól eszébe véste a hamis nevet.

− Bejöhetek? – az öregúr nyájasan nézett a fiatalemberre, aki gyanúsan mérte végig.

− Mit akar? – miközben kérdezett, az ajtó mögött tartott ellenőrző gépe azt mutatta, hogy semmi veszélyes nincs az idős bácsinál.

− Csak… észrevettem valamit. Egy nagyon fontos dolgot – a szavak között mindig megállt, aprót köhécselt.

− Jöjjön – szólt szúrós szemmel a merénylő.

A bácsika bebotorkált és leült a kanapéra. Andrews vele szemben foglalt helyet, figyelte az idegen minden mozdulatát.

− Először is hadd mutatkozzam be. James Dimmick vagyok. A szemközti házban lakom, az egész legfelső emelet az enyém.

− Akkor feltételezem, gazdag – szólt Andrews, enyhe megvetést belecsempészve a hangjába.

Dimmick bólintott. − Nos, mivel már öreg és gyenge vagyok, nemigen mozdulok ki a lakásból, csak különleges esetekre. A magáé például az… No, mivel egész nap csak otthon ülök, vettem magamnak egy távcsőt, amivel a várost figyelem.

Andrews arca elsötétült, rájött, hogy mit akar mondani az ürge.

− Ma reggel pont a Falat figyeltem. Bár nem láttam, hogy jutott be a városba, de azt igen, hogy ott kúszott a magas fűben. Tudja, milyen nagy hülyeséget csinált?

− Azért hülyeség, mert épp egy öregember, akinek már lassan mind a két lába a sírban, kukkolja a várost?

− Téved. Az egész város be van kamerázva. Mindent láttak és valószínüleg már keresik. Nos, mennyit fizet, hogy ne adjam fel a rendőrségen?

Andrews az állát vakargatta, majd hirtelen felkapta a fejét és komoran bólintott.

− Menjünk át magához! Beszéljük meg ott!

*

Sose gondolta volna, hogy ilyen óriási. Először úgy vélte, hogy egy pók elkapta a vírust és ekkorára nőtt. Aztán mikor jobban szemügyre vette, rögtön kiverte a fejéből. Inkább valami földönkívüli faj, gondolta. Ugyanis nem látott még ilyet. Ahogy csak tudott, összegubódzott.

Bűzös szaga volt. Nyolc lába volt, mint a póknak, de ezek a lábak inkább hasonlítottak a polip csápjaira. Ennek ellenére a tapintásuk kemény volt és kopogtak a földön. A nyolc végtagot egy bunkós fej kötött össze. A félhomályban egy pillanatra megcsillant a szörnyeteg szeme, amely Verát még jobban megrémisztette. Vadul kapkodta a levegőt és igyekezte elfordítani a tekintetét az állatról. Megint felnézett és hirtelen módon hátrahőkölt. A pókszerű lény szája, mely eddig a földet nézte, most a szellőző nyílásához tapadt. Vera a kezét, ahogy tudta, befordította, a földönkívüli épp, hogy nem érte el. Érezte büdös leheletét, látta mocskos fogait. Hányingere lett.

Aztán amikor a pók belátta, hogy így nem érheti el a lányt, benyúlt és körülfonta undorító, nyálas csápját a lány karja körül. Vera irtózva akarta lerázni magáról, de az idegen nem engedett.

Sikított, de nem használt semmit. Csak abban reménykedett, hogy Petra meghallja.

A szörny pedig karjánál fogva kihúzta a lukból. Leírhatatlan fájdalmat érzett, minden elfehéredett körülötte és mozdulatlanul nyúlt el az idegen karjai közt.

*

A lift csilingelt, a sötét bordó ajtó pedig elegánsan szétnyílt. A folyosón vörös szőnyeg feküdt, a falakon régi festmények lógtak, két kép között pedig apró ékszerek, szobrok díszelegtek hosszú nyakú, márványtálcán. A mennyezetről aprólékosan megalkotott, többszínű csillárok meredtek a padló felé.

− Amint látja – kezdte Dimmick -, inkább a régiségekért rajongok. Bár meglehet, hogy ódonnak tetszik a lakásom, de tudja… én nem ma nőttem fel. Szépek Metropolis dicsőséges tornyai, de én Britannia még szebb. Ott pedig más szebbvolt a divat. És persze, abban biztos vagyok, hogy nem én vagyok az egyetlen ebben a városban, aki így érez, nem igaz? − Kuncogott. – Erre tessék!

Kinyitott egy ajtót. Andrews belépett, Dimmick pedig kissé éles hangon közölte:

− Nos, itt azzal a fegyverrel nem megy semmire, mert ha engem megöl, azon nyomban tudni fog róla az egész város. − Dimmick látva Andrews értetlenségét, elmagyarázta. − A tarkómban van egy chip, ami meghatározza a tartózkodási helyemet és az egészségügyi állapotomat. Tehát ha leáll a szívem, azt benn a Magban máris tudják.

− Nem mondom, hogy rossz találmány, de mi van, ha elvágom az erét és maga nem hal meg, csak jó pár perc után, de akkor én már messze leszek? − Andrews mosolyogva tette le a nappali asztalára a kést.

− De minek? Jöjjön, nézzen rá a városra! Itt mindenki boldog! − megfogta a fiatalember vállát és betessékelte egy kisebb liftbe, mely egy emeletnyi utazás után meg is állt.

Amikor Andrews kiszállt, alig hitt a szemének. Amerre fordult, mindenhol üveg volt. A város tetején állt.

− Hát nem gyönyörű? − kérdezte mosolyogva Dimmick.

A merénylő szóhoz sem jutott. Ilyen csodás látvány régen tárult a szeme elé. Látta a Magot, melynek három magas tornyát az Ív kötötte össze. Tőlük északra, a hegyek felé az Erődítmény állt, rendíthetetlen épülete lenézett a városra. A legerősebb katonai létesítmény a Földön…

− Jöjjön ki az árbockosárra… Ahogy én nevezem!

Még mindig üvegben sétáltak… A város fölött! Az előbbi helységből egy kis lépcső vezetett fel egy üvegből készült kiszögellésre, melyből folyosó nyílt. Teljes egészében az utca felett voltak.

− Félelmetes – nyögte ki Andrews. − Inkább visszamennék.

− Megiszik egy italt?

Andrews elmosolyodott és bólintott.

− Látja, Metropolis gyönyörű és virágzik! – mondta már a liftben Dimmick. − Politikai viszályok persze itt is vannak, mint mindenhol, de mégis békésebb…

− Akkor tulajdonképp miért mennek az űrbe? Maga is megy?

− Nem, én maradok. Mint ahogy a lakosság nyolcvan százaléka. Halott projekt ez a SpaceWaynek, higgye el. Rengeteg pénzt veszítenek… De beszéljünk az üzletről!

− Mennyit kér? – Andrews hirtelen barátságtalan lett.

Dimmick cuppogott, sóhajtott, dudorászott, majd kinyögte.

− Tízezer.

− Kilencezrem van.

Az öreg mélyen a szemébe nézett, majd bólintott.

− Kilencezer.

Andrews benyúlt a belső zsebébe és elővett egy banki átutalót. − Már csak egy számlaszám kell. − Előrelépett, és a banki átutalót az öregbe szúrta, aki felszisszent. − Meglepetés! Bénító injekció.

Előhúzott még egy kis műszert is és Dimmick arcára helyezte. Pár percig furcsa elektronikus zajokat adott ki, utána pedig kikapcsolt. A kis gépet ezután Andrews a saját testére tette.

− Most pedig én ámítom el magát! – mosolygott. − Figyeljen!

Bekapcsolt a műszert, ami egy szempillantás alatt átváltoztatta az arcát és hangját. − Robotarc – közölte Dimmick mimikájával és hangjával. − Üdvözlöm, Mr. Dimmick, a nevem Mr. Dimmick! − És nevetett.

*

Szüksége volt a fegyverre, a puskának pedig az őr ujjlenyomatára, így Petra kegyetlenül levágta az egyik ujjat, aztán ahogy csak bírt, rohant be a járatba. Ezerszer megbánta már, amiért ilyen felelőtlenül otthagyta Verát. Kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogy milyen helyzetbe kerülhetett. Már majdnem ott volt, amikor újabb sikítás verte fel az alagút csendjét.

Pár pillanat múlva ott termett a szellőző kijáratánál. A fegyvert szorongatva bevilágított a kis helységbe. Ekkor látta meg a szörnyeteget, aki épp el akart iszkolni. Petra felemelte a puskát és közben Verát kereste. Szívből remélte, hogy még életben van. Sehol sem látta. Az undorító földönkívüli nagy lábaival egy szempillantás alatt Petra elé lépett, a lánynak pedig annyi lélekjelenléte sem volt, hogy sikítson. Mikor feleszmélt a félelemtől, már a pókszerű lény nyálkás karjaiban volt. Erős szorítása olyannyira lefogta, hogy még arra sem volt képes, hogy pisztolyát elsüsse. Valahogy mégis sikerült a vastag lábat átfogni, így Petra a bal kezében lévő levágott ujjal azonosította a fegyvert, így az elsült. Irányítani már nem volt ideje, így a puska a plafont találta el, ahonnan nagyméretű törmelék zúdult le a pókra és Petrára. A lény megzavarodott egy pillanatra, így a szorítása is enyhült, a lánynak pedig épp elég volt ez a pillanat arra, hogy a fegyverrel újra lőjön, méghozzá irányítva.

Egy másodperccel később már holtan hevert a szörnyeteg, betört koponyával, melyből gusztustalan mennyiségű ragacsos folyadék ömlött, undorító szagot hagyva. Petrának még kifújni sem volt ideje magát, mert a bűz hányásra késztette. Alig tudta megállni, hogy ne dobja ki a taccsot.

Odafutott Verához és felemelte fejét. Megfogta nyakát, megkönnyebbülten észlelte, hogy társa még él, habár teste fekete szutyokkal volt bekenve, amely végtelenül büdös volt. Ruhája szegélyével letörölte az arcát, nagy nehezen hátára kapta a lányt, óvatosan körülnézett, aztán amikor egy másodpercnyi fülelés után elborzadva hallotta meg az újabb kopogást, mintha kilőtték volna, úgy kezdett futni.

Loholt, fejében érezte az ütő lüktetést. A tömény bűztől majd szétment a feje, kapkodta a levegőt. Útközben lelassított, hátranézett, hogy újabb támadóját felmérje. Jóval kisebb példány volt, mint az előző, de ugyanakkor semmivel sem lassabb. Belátta, hogy nincs értelme futni. Verát vigyázva a fal mellé fektette, felemelte a pisztolyt, és amikor a földönkívüli elég közel ért, remegve lőtt.

Szinte csak egy hajszál választotta el attól, hogy ne menjen bele. A halott test viszont Petrára esett, sikítozva rázta le magáról. Lábai még rándultak egyet-egyet, ezért belelőtt még egy sorozatot, aztán nagyot szippantva a légző maszk üde oxigénjéből leült az eszméletlen Vera mellé.

Az első értelmes gondolata az volt, hogy fáj mindene. Főleg a keze… Igen, az nagyon sajgott. Eltört. Futott át ekkor az agyán. Na de miért is fáj? Próbált visszaemlékezni. Egy kép bevillant. Valami pók mászik… Micsoda? Hol?

Aztán egyszerre, mint egy film, lepergett előtte a jelenet. Igen, már emlékszik. Épp Metropolisba tartottak, ő beszorult abba az átkozott lukba, a pók kihúzta… Már csak az a kérdés, hogy hol van most?

Ki akarta nyitni szemét, de olyan nehéz volt szemhéja, hogy mozdítani sem volt ereje. Ekkor egy kéz tapintását érezte arcán, aki nagy gonddal levette a rászáradt trutyi darabokat.

Valami olyasmit vélt hallani, hogy Kurva büdös van itt…! Ismerős hang volt.

− Ébredj fel, Vera! – ez már valamivel tisztábban jött át. Minden visszhangzott… Lassan kinyitotta a szemét és a sötétben fel vélte ismerni Petrát. Ki más lehetne, gondolta derűsen.

− Ez a pokol? Csak azért, mert olyan sötét van… - szólalt meg rekedt hangon, aztán gyorsan hozzátette: − Nagyon éhes vagyok.

Petra felnevetett, majd lábra segítette társát és egymásba kapaszkodva kullogtak ki az alagútból. Egyszer sem néztek vissza.

*

Már vette volna a kabátját, amikor betoppant ősz haját lobogtatva Fields. Megint loholt, izzadságszaga pillanatok alatt belepte a szobát.

− Mi a szar történt, Fields? – kérdezte kelletlenül és fáradtan hátrahajtotta a fejét, nyaka nagyot roppant.

− A fickó nyomát megtaláltuk! Egy olcsó motelben szállt meg… és most figyeljen! A szemben levő ház legfelső emeletén ki lakik? James Dimmick, a milliárdos…! − az öreg szélesen vigyorgott. A fiatal lány kérdőn felvonta a szemöldökét.

− És mit kezdjek vele? Ide figyeljen, Fields, ha valami…

− Kérem, hallgasson meg! − az idős úr türelmetlenül szakította félbe felettesét. − A portás szerint James Dimmick húsz perccel az emberünk érkezése után meglátogatta.

− Folytassa!

− Jól érzi, még közel sincs vége! – vigyorgott elégedetten az öreg.

− Még jó, hogy nincs vége, mikor ennek a történetnek eddig se füle se farka… - korholta le a nyomozó. − Szóval?

− Alig öt perc múlva távoztak mind a ketten. Fél órával ezután pedig Dimmick életmonitorja kialudt, benn a Magban jelezték nekünk…

− Igen, de a chip néha kihagy három másodpercre. Amikor újratölt…

− Maga szerint ezt én nem tudom? − Fields már nem kicsit volt bosszús, hogy hülyének nézték. − Három másodpercre, nem négyre! – keresztbe tette lábát, összekulcsolta kezét, megemelte a szemöldökét. Irtó büszke volt magára.

− Nyugodjon meg 007-es, azonnal a helyszínre megyünk – mosolyodott el Laurent. − Bár legszívesebben megölném… Ha öt perccel később jön, nem nekem kéne lerendeznem ezt a rohadt ügyet.

Nem telt bele pár percbe, és Dimmick vörös szőnyegét koptatták két rendőrrel. Elől haladt Laurent, rövid fekete haja most fésült volt. Oldalra söpört frufruja épp, hogy nem lógott a szemébe. Elegáns, testhez simuló, sötétbarna tunikát viselt, melyhez aranybarna harisnyanadrágot vett fel. Az arany magas sarkúja tompán kopogott a szőnyegen. Amikor az ajtóhoz értek, kísérőit hátrébb intette: − Előbb hadd higgye, hogy egyedül vagyok… − ezzel becsengetett. Fél percig csak ott állt, aztán újra megnyomta a gombot. Ezúttal fél pillanaton belül nyílt az ajtó.

− Jó reggelt – szólt ki Dimmick. − Kihez van szerencsém? – mosolyogva nézett végig a csinos nyomozón.

− Elnézést a zavarásért, Mr. Dimmick. Laurent nyomozó vagyok a metropolisi rendőrségről – kezet fogott az öreggel. − Azért keresem…

− Kérem, jöjjön beljebb! − Invitálta Dimmick.

− Köszönöm, de csak pár kérdést szeretnék önnek feltenni. Informátoraink szerint magánál egy New York-i illetéktelen behatoló van.

− Nos, már csak volt. Tudja, minden nap figyelem a várost onnan fentről − mutatott a feje felé. − Ma reggel, kora hajnalban a Falat néztem. Véletlen a sors úgy akarta, hogy észrevegyem a behatolót. Végig rajta volt a szemem. Láttam, amint bejön a városba és a szemközti motelben száll meg. Átmentem és figyelmeztettem, hogy tudok a behatolásáról.

− Miért nem értesítette a rendőrséget?

Dimmick egy pillanatig habozott, de aztán rávágta: − Tudja, szerettem volna egy kis izgalmat belepréselni unalmas napjaimba.

− Mi történt ezután?

− Megfenyegetett. Azt akarta, hogy itt beszéljük meg a dolgot. Épp, hogy ideértünk, leütött, és amikor nemrég felébredtem a maga csengetésére, eltűnt. Máris menni akartam a rendőrségre – mondta az öreg.

− Köszönöm, nincs több kérdésem, Mr. Dimmick. A fejleményekről majd értesítjük – mondta nyájasan Laurent.

− Ugyan nincs mit, örülök, hogy segíthettem – mondta a milliomos még nyájasabban. − Hát akkor, viszlát, Mrs. Laurent!

− Miss. Miss Laurent − javította ki a lány elpirulva.

− Ó, ez remek! − Kacsintott Dimmick, azzal becsukta az ajtót.

− Te jóságos… - suttogta maga elé. Fields mellé sietett, aki kíváncsian várta az eredményt. A lány ránézett és bólintott. A liftig csendben mentek, majd amikor kinyílt az ajtó, halkan megjegyezte:

− Ő az.

Mikor becsukódott az ajtó és csak maguk voltak, Fields szemöldök ráncolva kérdezte (már majd megpukkadt a kíváncsiságtól).

− Honnan tudja? Amúgy mellesleg megjegyzem, Dimmick nem az az ember, aki lehallgatókat tenne a folyosójára…

− Nem szeretem a kockázatot.

− James Dimmick, a város olajmágnása köztudottan meleg, nemde? − Fields bólintott. − Nos, ez az ember látványosan megbámult engem és udvarolni kezdett…

− Ó! – álmélkodott az öregember.

− Tudtam, hogy egyszer a szépségem a munkámban is hasznomra válik… - mosolygott a fiatal lány.

− Nos, igen… Csak nehogy később ez egy kiragadott mondat legyen öntől – jegyezte meg epésen, s amikor a nyomozó élesen felnézett rá, gyorsan hozzátette: − Amúgy igen, én is pont ezt akartam mondani.

*

A végtelenbe nyúló felhőkarcolók között suhantak el megannyi jármű között. Kész káosznak tűnt a csendes, kihalt New York-i utcák után. Hirtelen kiment minden álmosság a szemükből, nem győzték befogadni a látványt. Aztán ahogy egyre lejjebb mentek, ahova a magas toronyházak már nem engedték be az éltető napfényt, szürkébb és szegényebb lett minden. Ide kerültek a sztriptíz bárok, olcsó kocsmák és az utcára került koldusok, akiknek épp csak annyi pénzük volt, hogy a polgári jogot megvegyék. Ők a mocsokból figyelték a várost.

A két lányban hirtelen átértékelődött minden. Rájöttek, hogy Metropolis nem dicsőbb, mint a többi város a világon. Itt is megvan ugyanaz a réteg, akik megtalálhatóak New Yorkban, Dubaiban, Tokióban és Londonban, a világ többi fennmaradt metropoliszában. Csak itt vannak gazdagok, akik halmozzák a javakat.

− Olyan a város, mint egy ember, aki maszkot visel. A maszkot a gazdagok tartják, próbálják eltakarni a belülről burjánzó rútságot. Mindig azt képzeltem, hogy majd itt minden tökéletes lesz, erre ugyanazt kapjuk, mint New Yorkban. Az élet sehol sem tökéletes… - suttogta Vera maga elé. Az utcán számtalan utcagyerek szaladgált a mocsokban. Bár a Vírus a gazdagok jóvoltából elkerülte őket, mégis az élet kemény volt. − Ezek után reménykedjünk, hogy majd fenn az űrben más lesz?

Petra hallgatott. Benne is megtört egy gondosan felépített illúzió. A vágy, hogy ezentúl másképp élnek majd. − Inkább megyek fel az űrbe, minthogy itt maradjak… De azért ne lássuk olyan sötéten a dolgokat. Fent még minden csodálatos, nem igaz?

− Tudnál abban a tudatban élni fent, hogy alattad milliók éheznek? – vágott vissza Vera.

− Tudod, ez ugyanolyan, mint régen. A világ számos országában voltak éhezők, akik napról napra éltek. Mégis tudtunk úgy élni, hogy ővelük nem törődtünk…

− Az akkor volt, és akkor nem láttam és nem éltem át a nyomorúságot. Most már minden máshogy van. Majdnem öt éve ott élünk New York kihalt, bűzös utcáin és tudom milyen az, amikor télen fagyoskodunk a fűtetlen szobában vagy amikor a napi ételt párbajjal szerezzük meg…

Vera szavai meggyőzően hatottak Petrára. Pár pillanat múlva kinyögte: − Igazad van… De úgysem tudunk rajtuk segíteni. Nem érdemes ezért emésztened magad. Inkább menjünk, mérjük fel a terepet a leendő áldozatainknál.

A suhanó elindult felfelé, majd újra beleveszett a hatalmas forgalomba.

*

Lassan leült a díványra. Valami nem stimmelt, ezt tudta. Túl könnyen ment. Feltápászkodott és fel-alá járkált. Valamit elcseszett. Az italos szekrényhez ment, levette a konyakot, kitöltötte. Felhajtott, beszívta a levegőt, majd lassan kiengedte. Apró mosolyt ejtve biccentett. Régen nem ivott már ilyet. Kinézett a városra és összeráncolva törte a fejét. Visszapörgette már ezerszer a beszélgetést, de nem talált olyat, ami elárulta volna.

Egy zongora állt magányosan a sarokban. Leült, a kottatartó kosár tetején Chopin: Funébre March feküdt. A kedvence. Elmosolyodott és játszott. A lassú, melankolikus akkordok lassan váltották egymást. Mintha a saját temetésére játszotta volna. Amikor vége lett, üresen bámulta a billentyűket − idegen volt visszajönni a valóságba. Szeretett volna még egyszer elmenni abba a kihalt, szürke világba, ahova ez a szomorú hangvételű darab elvitte. Azonban tudta, hogy nincs sok ideje. Gondosan visszatette a kottát, a zongorát lecsukta és csak állt az üres, csendes szobában… Ő ezt nem csinálja meg. Valahogy olyan kegyetlen sorsot szánt neki az… ki is van ott fönt? Nyomott szívvel ült vissza a székre, fülében még csengtek a szívszaggató mollok.

Próbálta elhessegetni a borús gondolatokat és koncentrálni arra a problémára, hogy miért jött rá a nyomozó arra, hogy ő nem Dimmick. A zongora mellett egy kis levélszekrény állt, amelyen mahagóniból készült szivartartó állt. Felnyitotta − egy jó kis füst jót fog tenni neki. Hirtelen megállt benne az ütő, amint meglátta a kis dobozka fedelén a dolgot, amely mindent megmagyarázott.

Mérgesen horkant fel. Okolta magát, hogy a saját hülyesége vitte bajba. Vele szemben egy férfi arcképe virított a szivartartón. Alatta vaskos betűkkel volt odaírva: A kedves. A arc, amely nem Dimmické volt. Felpattant és kiviharzott a lakásból.

A Funebre March Chopintól.

*

Miután szemügyre vették a leendő áldozatuk lakását, kerestek egy lepukkadt motelt valahol a város alján, ahol végre valahára lepihenhettek. Vera azonnal elaludt, Petrát azonban gondok gyötörték. Fokozatosan ábrándult ki abból az álomból, hogy ők valaha is jól élnek majd. Minden jól ment eddig, akármilyen akadályt átugrottak, de úgy érezte, nem ér meg ennyit az egész. És ha az űr még nagyobb veszélyeket tartogat számukra?

Hirtelen aztán a lelkiismeret-furdalás mély villáma hatolt át rajta. Rájött, hogy igazából ők ketten, Verával ugyanazt csinálják, mint a metropolisi gazdagok. Miközben őket azért szidják, mert a szegények javát elveszik a saját hasznuk gyarapodása érdekében, addig ők megölnek két lányt, hogy ők kerüljenek jobb helyzetbe. Igazságszolgáltatás? Semmiképpen sem. Kit hibáztatnak azért, mert ők más élethelyzetbe kerültek? El kell fogadniuk azt az életet, amelybe születtek.

A lelke nem volt tiszta, így csak forgolódott az ágyban. Nem volt biztos céljuk biztosságában sem és még ez a megvilágosodás is még jobban megnyomta a szívét. De a fáradtság még a lelkiismereténél is erősebb volt, így hamarosan elérte az álom…

Frissen ébredtek. Verának ugyan még fájt a keze, de semmi jelét nem adta. Jól tűrte és Petra csodálta ezért. Úgy döntöttek, mielőtt belekezdenének az esti akciózásba, egy elegáns étteremben csitítják éhségüket.

A Metropolis legelőkelőbb étterme a Marigold, ahol Laurent időnként ellátogatott. Ma este egy politikusbarátja ontotta az értelmetlen szövegelést távoli tervekről, gazdaságról, a fiatal lány pedig azt hitte majd megfullad az idegességbe. Nem is nagyon figyelt rá, csak néha-néha bólintott, vagy egy meglepő „Tényleg”-et vagy „nahát, ezt nem is gondoltam volna”-át ejtett el. Szerencsére egy bonyolult pénzügyi krízis elemzése közben megszólalt a telefonja. Elnézést kért.

− Ugye megbocsát, Mr. Parker! A helyettesem – azzal elvonult az előszobába. − Igen? Mondd!

− Újabb behatolók New York felől. Az alagúton jöttek át. A helyszínelők szerint valami történt ott – Fields hangja baljóslatú volt.

− Hogyhogy történt ott valami? − kérdezte értetlenül Laurent.

− Idegen anyagot találtak az alagútban. Nem földi anyagot…

− Micsoda?

− Jól hallottad. Viszont innen átvették az ügyet a földönkívülisek, de szerintem nem árt a behatolók után kutatni, mert gyanítom, hogy ezzel most kevésbé fognak foglalkozni.

− Én is úgy hiszem. Hamarosan ott vagyok.

− Rendben, küldöm a koordinátákat!

− Laurent kilép – azzal letette a telefont. Mindig is utálta a földönkívüliseket, mindent hátrébb tettek, csakhogy a Kapcsolatfelvétellel tudjanak foglalkozni. De ő majd utánajár a behatolóknak, erre mérget vehetnek. És kapják be. Tette hozzá magában.

Visszament, újra a politikus bocsánatáért esedezett és mosolyogva hallgatta megint a sok zagyvaságot. Vagyis csak úgy tett, mintha figyelne. Mögötte azonban érdekesebb párbeszéd zajlott le. Pontosabban egy névre kapta fel a fejét, amitől majdnem megakadt a torkán a falat.

− Mesélj Ivettről! Tényleg úgy jött át? – kérdezte Vera. Petra némán szája elé tette, csendre intve ezzel barátnőjét, majd félhangosan válaszolt:

− A legenda szerint Ivett magányos gyerek volt, ugyanis a szüleinek nem volt annyi pénze, hogy az ő polgári jogát is megvegyék, ezért őt otthagyták New Yorkban a nagymamával. Azonban a nagyi meghalt a vírusban – az első áldozatok közt volt a városban. Ivett hamar gallyra került, szinte csodával élte túl a nagy pusztulást. Ekkor volt tizennyolc. Álma az volt, hogy ő is átjut majd ide, de a pénz sehogy sem jött össze, így felajánlotta szolgálatait az őröknek, akik segítettek bejutni a városba. És a mendemondák szerint jelenleg fontos pozíciót tölt be.

− Mindenkivel lefeküdt? − suttogott Vera. Szinte már majdnem röhögött.

− Persze… Ha igaz.

− A kis kurva – nevetett nagyot Vera. A vendéglőben egy-ketten idegesen a lányokra pillantottak.

− Vera… - csitította Petra. − Menjünk, nincs sok időnk! Elő is kell készülnünk, meg nem tudhatjuk, mikor lesznek otthon a lányok.

− Azért New Yorkban ilyen helyet keresve sem találsz… - szólta el magát Vera. Petra bosszúsan vágott bele a szavába:

− Miért, honnan tudod, hogy odaát milyen éttermek vannak? Na lépjünk – felálltak és elmentek Laurent asztala mellett. A nyomozó végignézett rajtuk. Petra ügyet sem vetett rá, Vera azonban pontosan a szemébe nézett és úgy érezte, hogy már látta valahol. Ismerős volt, de honnan? Egy kicsit lassított, a két lány hosszú másodpercekig nézett egymás szemébe… Aztán Vera megrázta a fejét és zavartan gyorsította lépteit. Kifelé menet pedig még egyszer rápillantott a nyomozónőre, aki még akkor is állta a pillantását.

Laurent tudta, hogy kapása van. Megvárta, míg a két lány kimegy az ajtón, aztán felállt és stílusosan elköszönt:

− Sajnálom, hogy megint félbe kell szakítanom rémesen izgalmas mondanivalóját. Majd egyszer talán folytatjuk. Máskor, más életben… − Azzal kiviharzott az étteremből.

Épp, hogy elérte az elviharzó suhanót, melyben a két lány ült. Oldalzsebéből egy nyomkövetőt dobott a járműre, mely némán az oldalának csapódott.

*

Száguldott a nagyváros forgatagában. Haja lobogott. Már amennyi volt. Kicsit fura érzés volt más haját lobogtatni. Ez a Dimmick elég kopaszodó ürge volt. Igazából nem tervezte sokáig hordani ezt a gúnyát. Sőt, pont most indult újabb arcért. Azért nem vehette vissza a saját arcát, mert közben Dimmick chipjét viselte, viszont ha a kis készüléket visszateszi az öreg milliárdos fagyott testébe, akkor ezt jelzi a Magnak. Így új arcot és chipet kellett cserélnie.

Ha a nyomozónő tényleg rájött a dologra, akkor őt hamarosan elkapják. Ezt semmiképpen sem akarta, így gondolta, egy föld feletti vasútban lecseréli az arcot.

Az állomáson letette a suhanót. A vonat épp akkor futott be, gyorsan felpattant a tömött vagonra. Beljebb furakodott és kereste azt a megfelelő embert, akit megbéníthat. Nem sokat kellett keresgélnie. Odafurakodott hozzá és fülébe súgott valamit. Az úr zavartan felhorkant, aztán felnevetett. Andrews, azaz Dimmick komoran rázta a fejét, majd közölte, hogy ez halálosan komoly. Ekkor az úr hirtelen megdermedt, Dimmick pedig megjátszva a beszélgetést, a vagon végébe tolta a fagyott testet. Aztán kinyitotta a vécé ajtaját és betuszkolta. Bezárta maga mögött a vécét, gyorsan elővette a robotarc konzolját és levette a kis gépet a saját testéről. A tükörben újra az igazi arcát látta. Apró mosolyt ejtett el, aztán a dermedt arcra tette a masinát, ami rögtön el is kezdte feltérképezni azt. Pár perc múlva Andrews újra feltette a melle közé a kis gépet, ami pár másodpercnyi feldolgozás után kivetítette az áldozat ábrázatának tökéletes mását. Most jött a neheze - a mikrochip. Tudta, hogy legutóbb hibát követett el. Három másodperc… A fagyott férfi mellé guggolt, egészen közel hajolt, majd hátranyúlt és megérintette a két chipet. Mélyen beszívta a levegőt, aztán hirtelen a két chipet kirántotta a helyéről és villámgyorsan megcserélte, aztán a benntartott levegőt kiengedte. Ezután felöltözött az idegen ruháiba, ellenőrizte a személyijét.

− Jack Sommersby – mondta ki a nevet. − Érdekes. Hát akkor… - ezt már suttogta: − Viszlát, Jack! Csak pár perc, nyugi, feléledsz!

Kinyitotta az ajtót, körülkémlelt, aztán kisurrant, a következő állomáson pedig leszállt. Nem várt sokáig, a szembe jövő szerelvényre felpattant, hisz az előző állomáson várt rá egy suhanó, amivel majd belerohan az egyik Survivorba.

*

Laurent kilesett a kávéautomata mögül a folyosóra, ahol Fields rohant egy köteg mappával a kezében. A lány mosolyogva figyelte munkatársát, miközben aprókat kortolyt a meleg kávéból. Aztán mire az öreg rendőr odaért, már lehajtotta.

− Ne rohangáljon állandóan, Fields – korholta le.

− Hiába, Miss Laurent, amíg ilyen munkát végzek, kénytelen vagyok kiloholni a belemet – mondta fújtatva Fields.

− Adja ide ezeket! – átvette a nagy stóc mappát. − Szóval mi a helyzet?

− A behatolóknak semmi nyomuk. Túl ügyesek voltak, semmit nem hagytak maguk után. Az őr suhanóját, amivel bejöttek a városba, megtaláltuk szétzúzva egy lepukkant bár mellett. Amit most használnak, az valószínű új darab. Meg kéne vizsgálni…

− Felesleges. Megvannak.

− Micsoda?

A lány elmesélte a találkozást, az öreg Fields pedig egyre nagyobbra nyitotta szemét, a végén elégedetten csettintett:

− Marha nagy mázlija volt, ugye tudja? Te jó ég… - Megvakarta fejét. − Most hol vannak? Kik ezek?

− Két lány. Egy szőke, kicsit alacsonyabb és egy vékony, magas barna hajú. Még mielőtt átkutatná a város összes lányát, elmondom, hogy nyomkövető tettem a suhanójukra.

− És ha azt is lecserélik? − Fields töltött magának egy kávét. − Jó ez a kávé.

− Mert olasz. A barna azt mondta, nincs sok idejük és amúgy is nem tudják, hogy szembetalálkoztak az oroszlánnal…

− De hát csak magával találkoztak…

− Menjen már a picsába, Fields – nevetett Laurent.

− És mi lesz Dimmickkel?

− Nem mondtam volna? – csodálkozott a lány. − Amikor kezet fogtam vele még reggel, akkor egy mikro-nyomkövetőt helyeztem el a tenyerében.

− Olyan is van? – hümmögött az öreg.

− Illegális terjesztés, szóval kuss van. Most viszont dolgom van még… Szóval jó éjt Fields és ne feledje, ne loholjon állandóan!

Ezzel a mondattal elment, az öreg rendőr pedig tovább kortyolgatta a kávéját.

*

Sötét volt és meleg. Ráadásul a szekrény szűkös és kényelmetlen helyet adott Verának. Idegesen kifújta a levegőt és beszívta a dohos szagot. Órák óta itt várt, de a két lány nem érkezett meg. Petra az erkélyen gubbasztott, a hideg éjszakában.

Aztán egyszer csak a csöndbe belesikoltott a csipogó, amit a kezében szorongatott. Gyorsan szájához vette és halkan belesuttogott. A túloldalról a város halk moraja hallatszott, aztán Petra hangja beleszólt:

− Nem értem, miért nem jönnek… Nálam három óra tizenkilenc van. Végigfuttattam párszor a járművük rendszámát, de jelenleg… Várj csak, most megmozdult!

− Mi mozdult meg?

− A jelző. Ha a suhanó bekapcsol, a jelet látni lehet. Addig nem… Valami bár mellett parkolnak, elindultak hazafelé. A kérdés már csak az, hogy együtt vannak-e.

− Ezt még a legkülönfélébb műszerek sem…

− Dehogynem. Ha a Magban lennénk, három centiméter pontossággal meg tudnánk, hogy hol voltak. Tudod, a chip.

− Most már biztos, hogy nem élnék itt szívesen – mondta Vera.

− Oké, figyelj! Akkor mindent tudsz. Nem ölöd meg először, hanem elkábítod. Akkor ölöd meg, ha a chip már a te nyakadban van. Három másodperc, érted?

− Jól van, nem vagyok óvodás, tudom a dolgom – bosszankodott Vera.

− Helyes.

*

Az első napsugarak megjelentek Metropolis egén. A narancssárga színek megcsillantak a hatalmas toronyházak ablakain. A kora hajnal felébresztette ugyan a várost, de az utcán még csak szállingóztak a különböző járművek. Álmosan, lustán, fáradtan.

Egy közülük azonban vadul száguldott. Néha belement az akadályt jelentő lusta járműkbe, akik feleszmélve rázták az öklüket. Két alak ült benne. Egy lány és egy fiú. Messziről észre lehetett venni, hogy ittas állapotban vannak.

− Még jó, hogy eljöttünk erre a bulira… A másik kurva szar lett volna – ordította keresztül a süvöltő szelet a lány.

− És mekkora már, hogy még mindig tudunk magunkról… Ennyi pia után! – a fiú szédült és akaratlanul rádőlt a kormányra, közben értelmetlen szavakat mormogott. A suhanó élesen a föld felé vette az irányt, átvágott az alattuk kéklő utakon.

A lány sikított, bár némi fáziskéséssel vette észre a veszedelmet. − Hé, Mike! Mike, figyelj már! – erősen megrángatta a fiút, ő azonban semmit nem reagált. − Mike, mi a fasz van veled?

A fiú ekkor hirtelen elkapta a fejét és nagyot ordított: − Te jó ég, Nóri! Szólhattál volna! – ordította és felemelte a gépet.

− Én szóltam…

− Gyere, mutatok valamit! – mondta Mike és fáradtan pofozgatta magát. Befordult egy kis utcába, majd pár sarok után ott volt a magas épület, amelyben a két lány lakott. − Most figyelj! Leugrunk a suhanóról…

− Meg fogunk halni? – nevetett Nóri.

− Lehet... Nagyon figyelj. Kapaszkodj belém…

A járgány a felhőkarcoló felé ment, egész közel az antennákhoz, Nóri már-már azt hitte, nekimennek. Ekkor a fiú nagyot kiáltott, ő még szorosabban fogta erős testét. A felhőkarcoló mögött egy park volt, tele magas fával és egy kis tóval. Amikor a katapultáló kilőtte őket, a suhanó, mint egy nehéz zsák, lezuhant. Robbanva landolt a zöld dzsindzsásban. Nóri és Mike pedig egymásba kapaszkodva libbentek fejük felett egy apró ejtőernyővel a felhőkarcoló tetején.

− Ez nagyon nagy volt… - lelkendezett Nóri, miközben a parkban égő bokrokat és a kiáltozó embereket nézte. Egy percen belül ott volt a tűzoltóbrigád, aki eloltotta a tüzet. − Erre holnap emlékezni fogunk?

− Nem érdekel… - a fiú nem nagyon volt magánál, talán nem is fogta fel a lány szavait. Rávetette magát Nórira, aki rögtön levette a ruháit és szemérmetlenül kínálta fel magát a férfinak.

*

− Örülök, hogy megismerhettelek! – mosolygott a lány. − Akkor odafent találkozunk? − Hosszú, sötétbarna haja kontyba volt feltekerve. Enyhe sminket és egyszerű blúzt viselt farmernadrággal.

− Remélem. Majd kereslek… - mondta a fiú megbabonázva. Lerítt róla, hogy legszívesebben most azonnal leteperné a lányt. − Hát akkor, szia.

A lány látta a fiú vágyait, így odahajolt hozzá és megpuszilta. A fiú visszacsókolt és aztán átölelte a lányt, aki kicsit már zavarban érezte magát.

− Hé, pár órán belül találkozunk is! Megyek, alszok egy pár órát!

Ügyesen kibújt a fiú karjai közül, aki halkan ezt mondta:

− Szia, Anna! Szeretlek!

− Ööö… igen – nézett nagyot a lány, aztán gyorsan kiszállt a suhanóból és befutott a lakásba. Hogy ne sértse meg, még egyszer visszafordult és integetett, aztán eltűnt a lépcsőház sötétjében.

Hallott valamit az ajtó elől. Gyorsan bekapcsolta rádióját és belesuttogta:

− Van valaki az ajtó előtt, Petra!

− Mi az nem lehet… A jel azt mutatja, hogy még csak most közelednek.

− Lehet, hogy máshova mentek és csak az egyik van abban a suhanóban – vélte Vera. – Nem lehetetlen.

Petra nagyot sóhajtott a rádióba. − Ezzel viszont megnehezítik… - hirtelen elhallgatott. − Várj csak! – kiáltott fel. − Mi a faszt csinálnak ezek?

− Mi történik? – kérdezte Vera, közben hallgatózott a bejárati ajtó irányába is. Négy püttyögést hallott – valószínüleg a kód volt az. − Suttogj! Itt van az egyik csaj.

− Túlmentek a házon és… − Ekkor meglátta a járművet, amint belezuhan a parkba. − Te jó ég! Lezuhantak…

− Mi a kibaszott jó…?

− Várj, nem! – vágott bele a szavába Petra. − A ház felett vannak, ejtőernyőznek. Be lehetnek baszva, az biztos.

− Hogy mit csinálnak? – álmélkodott Vera.

− Gondolom kiugrottak a suhanóból és ejtőernyőznek a felhőkarcoló tetejére. De most ennek kurvára van értelme. Csak annyi, hogy fel kell mennem és ott megölni a csajt. De először ezzel a lánnyal végezzünk!

Az említett Anna épp belépett a nappaliba, ahol Vera rejtőzött a szekrényben. A teraszon pedig Petra bújt meg, ami szintén innen nyílt.

− Egy undorítóan nyálas fiúval töltöttem az estét… Itt vagy Nóri? – felkapcsolta itt is a villanyt. − Ja, hogy ez még haza sem ért.

Fáradtan leült a díványra, elővett egy szál cigit és rágyújtott. Vera halkan kimászott a szekrényből és mögé került. Fekete ruhát viselt, lábfején nem volt semmi, így teljesen némán tudott mozogni. Egy kábító folyadékba mártott ruhát tartott a kezében. Petrát látta, amint kintről figyeli a jelenetet.

Sosem csinált még ilyet, ennek ellenére egész ügyesen kábította el Annát, akinek kezéből kihullott a cigaretta és sisteregve esett le a padlóra. Feje hátraesett és tágra nyílt szemmel nézett a plafonra. Vera intett Petrának, hogy minden rendben. Petra bejött.

− Akkor tudod, mit kell csinálni, ugye?

− Ezt már negyedjére…

− Jó, tudom, bocsánat. Csak nem akarom, hogy valamit elkúrjunk. Én felmegyek a tetőre és ott intézem el a csajt – mondta Petra és elindult a bejárat felé.

*

Átfutott a parkolón, suhanója a sarokban állt. Sietett. Félt, hogy már túl késő lesz. Bepattant, türelmetlenül dobolt ujjaival a kormányon, míg a gép betöltött, aztán nagy gázt adva kirepült a nyitott tetőn városba, mely még javában éjszakai életét élte. Rendkívüli gyorsasággal száguldott az utcákon, nem törődve a szabályokkal. Úgy érezte, életet menthet. A nyomkövető konzolja ott hevert a másik ülésen – mind a kettő behatoló jelét mutatta. Dimmick és a két lány. Egyszer csak felsípolt. Laurent idegesen pillantott a masinára, mert tudta, hogy csak akkor jelez, ha száz méteren belül van valamelyik célpont. Amikor látta, hogy Dimmick nyomkövetője sípolt, mérgesen felhorkant, ugyanis a két lány dolgát sokkal értékesebbnek tartotta. Rájött ugyanis, hogy ahhoz, hogy a két lány felmenjen az űrbe, nem elég a kábítás, mert akkor hamar kiderülne a dolog. Viszont a gyilkosság ideális számukra.

Valahogy mégis megállt, nem akarta otthagyni a hamis Dimmicket, hisz nem tudhatta, miben sántikál. Bosszúsan megfordult és a térkép alapján megközelítette Dimmicket.

Egy jelentéktelen, ám magasabb toronyház tetején állt egy fehér, luxussuhanó. Csak nyugodtan pihent a ház sötétbe burkolódzó tetején. Laurent közelebb ment, óvatosan, nehogy feltűnő legyen. Egy másik ház árnyékában megbújva figyelte távcsövön keresztül. Öt percig sem bírta tétlenül nézni a nagy semmit, így közelebb ment. Közben elkezdett esni az eső, egyre jobban, pár perccel később már zuhogott.

Gyorsan gázt adott, majd mikor közel ért, kezében fegyverrel leugrott a suhanóról. Szaladt a fehér járműhöz, s mikor megkerülte, fegyverét rászegezte a… Nem volt ott senki. Zavartan nézett körül, dühösen káromkodott. Még egyszer körbenézett, ám továbbra sem látott semmit, csak a szüntelenül hulló esőcseppeket, melyek nagy koppanással érkeztek a kongó betontetőre. A jel még mindig a közelben volt, tudta, hogy itt kell lennie valahol. Túljárt az eszén, észrevette a nyomkövetőt a tenyerében?

− Helló Laurent, érdekes, hogy egy nap újra összefutunk egy ilyen nagy városban − szólalt meg háta mögött egy hang.

− Milyen szerencse… − sziszegte Laurent. Hirtelen érezte a hideg fém érintését torkán. Nyelni sem mert, lélegzetét is visszatartotta.

− A legújabb nevem Jack − mosolygott a férfi, aki eközben megmotozta a nyomozót. Csak egy pisztoly lógott az övén, melyet ledobott a földre.

− Megfordulhatok? − kérdezte óvatosan Laurent.

Andrews egy pillanatig habozott, majd bólintott. − De csak lassan. És semmi hirtelen mozdulat!

A lány lassan megfordult, a férfi pedig a kés pengéjének életlen oldalával végigkarcolta a lány nyakát. Laurent egy teljesen idegen arccal nézett szembe. A kés hegyét most álla alá szegezte. Egy pillanatig farkasszemet nézett a férfival, majd könnyedén szólalt meg:

− Most mi lesz? Megölsz?

− Ilyen gyönyörűséget nem találni minden nap… Kár lenne megölni téged csak úgy – mosolygott Andrews.

− Akkor? – mosolygott vissza Laurent.

− Hagysz dolgozni. Ide kötözlek a háztetőhöz, így nem tudod értesíteni az embereidet.

Laurent összeráncolta a homlokát. − Mire készülsz?

− Még nem mondtam volna? – töprengett Andrews, majd nagyot vigyorgott. − Annyi a dolgom, hogy belerepülök az egyik Survivorba. Sajnos a társam meghalt, mire a Falhoz értünk, így csak az egyik űrrepülő zuhanhat le.

A lány értetlenül nézett a város magas tornyaira, a férfi háta mögött már az égen volt a narancssárga frissesség, mely hamarosan felébreszti a békésen alvó várost.

− A picsába… - káromkodott.

− Te nem vagy Bruce Willis, nem mentheted meg a világot, sajnálom. Add a kezed − A férfi hangja őszintén hangzott. − Tudod, nem vagyok gonosz ember, de ha ezt nem csinálom végig, a családomat megöli az a szervezet, aki megbízott.

− Miért vállaltad?

− Tartoztam nekik – mondta Andrews, miközben megkötözte a lány kezét. − És pénzt is kap a családom.

− Ez király. Akkor üdvözlöm a családod − válaszolt kurtán a lány és hirtelen erősen hátrarúgott, egyenesen Andrews lába közé, aki a fájdalomtól meggörnyedt. közé. A férfi elejtette a kést, de a fájdalmat hamar legyőzte, Laurentnek azonban pont elég volt ez a kis idő. Felkapta a földön heverő pisztolyát és az éppen támadni készülő Andrewsnak szegezte, aki meredt szemmel nézett a fegyver csövébe.

− Úgy látszik, az a Survivor mégis feljut az űrbe − jegyezte meg Laurent. − Hátra! És tegye fel a kezét! − Kiáltotta élesen, majd erősen belerúgott a férfi lábába, aki letérdelt a földre. Szólni nem bírt a hirtelen pálfordulástól.

− Most pedig én foglak megölni. A vád: illetéktelen behatolás Metropolisba – felemelte pisztolyát és meghúzta a ravaszt. Andrews iszonyú gyors volt. Mielőtt még Laurent feleszmélt volna meglepettségéből, a férfi kitért a lézernyaláb elől és iszonyú erővel kigáncsolta a lányt, aki nagyot szédülve esett a földre. A lövedék egy messzebb kiálló falt ért, melynek törmeléke nagy hangot adva zúdult le a tetőre.

A lány nem akarta elveszíteni a csatát, így villámgyorsan talpra állt. Érezte, hogy egy ilyen erős férfival szemben nincs esélye, de nem adta fel. Minden erejét összeszedve nekiszaladt a férfinak és jó nagyot ütött öklével az arcába. A férfi válaszolt. Akkora tenyerest adott a tarkójára, hogy a tető szélére szédelgett, ahonnan a mély utcába lehetett nézni.

Az eső még mindig esett, egyre jobban zuhogott, és ahogy Laurent a sötétbe nyúló utcába lenézett, még jobban hatalmába kerítette a szédülés. A férfi pedig pillanatok alatt ott termett mögötte. Laurent tudta, hogy le akarja lökni, ezért gyorsan kitért előre, de így sem tudott elfutni végzete elől. A férfi megfogta vállát és nagyot taszított a lányon.

Úgy hitte, ez a vég. Nem így képzelte el, de ha ez lesz az, akkor elég látványosra fog sikerülni. Borús hajnal, melyen az eső zuhog, a távolban hamarosan felkel a nap, ő pedig csak zuhan.

De a vég még nem jött el számára. Legalábbis nem abban a pillanatban. Andrews ugyanis megfogta a lány kezét, aki meglepődve nézett bele a férfi szemébe. Arcán folyt a víz, ruhája teljesen átázott.

− Láttad a Szárnyas fejvadászt? − kérdezte. − Abban a filmben meglepő fordulatot vesz a vége, amikor Roy Batty elkapja Rick Deckard kezét, amikor az leesne a sötéten ábrázolt, akkor futurisztikusnak hatott Los Angeles mélyére. A kedvencem – mosolygott. − Mindig is akartam egy ilyen szituációt a saját életemben… Hogy én legyek Roy Batty. És mivel az életem hátralevő részében nem hinném, hogy alkalmam lesz még életet menteni Batty módra, ezért gondoltam, téged ily módon mentelek meg.

Laurent még mindig alig hitt a fülének. − Köszönöm – nyögte ki.

− Na persze, azt nem mondtam, hogy utána nem engedem el a kezed − tette hozzá Andrews, azzal elengedte a lány kezét, aki most már tényleg zuhanni kezdett.

Érdekes feltevés, gondolta magában, miszerint az ember, mielőtt meghal, végigpörgeti az élete legfontosabb momentumait, majd végigmegy egy hosszú folyosón, aminek a végén egy vakító fehérségbe nyíló ajtó várja. Most azonban csak nem látott mást, csak az ébredező várost, hallotta a zuhogó esőt. Aztán egyszer csak egy fém nehéz koppanását érezte hátán, aztán az erős, kínzó fájdalmat, mely belehatolt egészen az elméjébe. Fél pillanaton belül minden elsötétült.

*

A tűzlépcsőn mászott fel egészen a tetőig. Nem mehetett lifttel, hisz akkor meghallották volna. És talán azért is választotta a nehezebb módot, mert semmi nyomot nem akart maga után hagyni. Amikor felért a legfelső szintre, kilesett a fal mögül. Mosolyogva figyelte a párt, akik lassú mozgással, fáradtan élvezték egymást. Egy pillanatig még figyelte a természet adta gyönyört, közben pedig majdnem meggondolta magát. Megölne egy ilyen szépséges szerelmespárt?

Persze a gondolat rögtön messze elszállt, Petra némán megközelítette őket. Biztos volt abban, hogy könnyen végez velük, mivel áldozatai rendkívül lomhák voltak. Nem is nagyon figyelt arra, hogy meghallják-e vagy sem, a két részeg még a trappolást sem vette észre. Petra viszont nem kímélte az idillt, erősen megfogta a férfi kezét és lehúzta a lányról, aki eddig csukott szemmel élvezte az aktust. Most álmosan kinyitotta és nyögdécselve megkérdezte:

− Miért hagytad abba, Mike?

A férfi kómásan felpattant, zavarában az első dolog nem a védekezés volt, hanem gyorsan felhúzta a gatyáját. Nórinak válaszolni nem tudott, mert Petra egy kemény ütéssel leterítette a fickót, aki ittas állapotának köszönhetően könnyen ki lett ütve. Nóri feltápászkodott, csak ekkor látta meg a támadó Petrát és ekkor észlelte, hogy kedvese mozdulatlanul fekszik a földön.

Kábán felnézett Petrára és motyogva megkérdezte:

− Ki a fasz vagy te?

− Velem kell jönnöd – szólt kurtán Petra és erősen megfogta a lány vállát, majd húzni kezdte a lift felé, közben a férfi oldalába beleszúrta a legmagasabb fokozatra állított bénító injekciót.

− Hova kell mennem? Mit akarsz tőlem? Nem ismerlek! – hisztizett fáradtan Nóri.

− Nem kell semmit tenned, csak gyere, karolj belém! – mondta barátságos hangon Petra, aztán betuszkolta a lányt a liftbe, majd megnyomta a százkilences gombot. Az ajtó apró csilingeléssel becsukódott, majd a falban a kijelző a százötvenről lefelé kezdett számolni.

*

A sistergő cigaretta már rég elaludt, amikor Anna kezdett magához térni. Nyögött egy nagyot, aztán hirtelen felugrott. Értelmes lány volt, azonnal emlékezett, hogy mi történt vele. Támadni akart a vele szemben ülő szőke lányra, ám az késsel a kezében intett, hogy inkább ne tegye.

− Ülj vissza, akkor nem lesz semmi bajod…!

− Mit akartok?

Vera nem válaszolt. Ebben a pillanatban kopogtak a bejárati ajtón. Felpattant, Annát erősen az ajtóhoz ráncigálta, majd kényszerítette, hogy szóljon ki.

− Ki az? – szólt ki félénken Anna.

− A pizzafutár, mégis ki lenne az? – szólt kintről valaki. Vera azonnal felismerte Petra hangját és gyorsan kinyitotta az ajtót.

− Eszem megáll, hogy ki tudják ütni magukat ezek a faszok.

Mögötte egy fiatal lány volt, Petra a földön húzva hozta be a lakásba. Mikor Anna meglátta, sikoltva rohant oda.

− Nóri! Mit csináltál vele…? – megrázta a lányt, majd tovább akart üvöltözni, de Petra félbeszakította.

− Maradj csöndben! − Olyan jelentőségteljesen nézett a fiatal Annára, hogy az menten elhallgatott. − Mit művelsz, Vera? Miért nem intézted el?

− Meg akartalak várni. Bocsáss meg, de nekem nem megy csak úgy… Mégis csak…

− Nem kell mentegetőznöd. De akkor is meg kell tenned. Nem szabad halogatni, mert később még nehezebb lesz.

− Mit akartok tenni velünk? − szólt közbe Anna rémült hangja.

− Kábítsd el! − Vera befutott a kábítófolyadékba mártott ruháért és újra a lány arcába nyomta, aki rögtön elfeküdt a padlón.

− Nem is értem, eddig miért nem tetted meg. Azt ugye tudod, hogy veszélyt is jelentett volna rád, ha mondjuk…

− Jó, jó rendben, cseréld már a chipet, aztán húzzunk innen! − csitította Vera Petrát.

− Te már kivetted és…? – Vera rögtön bólogatott. − Jó, akkor segíts!

Petra letérdelt az eszméletlen Nóri mellé, Vera pedig villámgyorsasággal kivette a chipet Nóri nyakáról, és rárakta a barátnőjére. A kis chip pedig mint egy kullancs, belefúrta magát a puha bőrbe.

− Fura érzés… - mondta Petra kicsit elváltozott hangon. − Akkor lássunk neki.

− Megölöd mindkettőt? – Vera nagyon szépen kérte.

− Nem ez volt az egyezségben! Tiéd Anna. Csak szúrj bele a szívébe és kész!

− Nem merem.

Petra hosszan sóhajtott. − Akkor gyere, megmutatom, hogy kell. Te New Yorkban soha nem öltél?

− Nem − mondta közömbösen Vera, majd hirtelen elkerekedett az arca. − Nem mondod, hogy te…?

− Sajnos muszáj volt − mondta Petra, s kinyitotta a kését. − De most nem erről van szó. Gyere.

Nórit felültették az asztalra. Kezét lefelé lógatták, Petra pedig elvágta a lány csuklóját, amiből először csak apró szivárgással tört elő az éltető, vörös nedű, majd egyre nagyobb folyamban csorgott le a szőnyegre, melyből pillanatok alatt sötétpiros tó lett. Nóri a mély álmából felriadt, nyögve motyogott valamit, aztán hirtelen felpattantak szemei és őrülten nagyot kiáltva nézett le vérben tocsogó kezére. Petra nem nézte sokáig szenvedését, erőset szúrt a mellkasába.

Nóri halott volt. Vera arca hófehér lett, egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy gyakornok vámpír, aki most lát először vért. Megkövülten bámulta a kivégzést, majd halkan megszólalt.

− Gyilkos voltál előző életedben?

− Lehet − válaszolt kurtán Petra, majd Anna felé intett. − Hozd a másikat!

Vera lassan hátralépett, szeme azonban még mindig a holttesten volt. Aztán megrázta fejét és a másik lányt felültette Nóri mellé.

− Valamivel gyorsabban öljük meg, oké? − mondta Petrának, aki a kés véres pengéjét bámulva bólogatott. − Próbáld egyből a szívébe!

Petra beszippantotta az egyre büdösödő levegőt, majd kifújta azt. Kicsit gondolkodott, majd beszúrta mélyen a lány mellébe a pengét. Anna fel sem ébredt, csöndesen halt meg.

Ebben a pillanatban Verára rászakadt az elmúlt két nap sűrű eseménysorozata. A cső, a földönkívüli, az éhség, a vér, a halál. Szédülve ült le a kanapéra és maga elé meredve bambult. Petra erősen bírta a megrázkódtatást, ő csak a bűztől szédelgett.

− Miért csináljuk ezt, Petra? – törte meg a perceken át nyomuló csendet.

A másik lány, aki a kinti napfelkeltére próbált összpontosítani, hogy elterelje figyelmét a két holttestről, lassan megrázta a fejét. − Nem tudom, Vera. Igazán nem tudom. Gondolom, ugyanazt érzed, mint én.

− Jobban fogunk ezután élni, hogy bemocskoltuk a kezünket vérrel? Hisz ezért indultunk el, nem? Hogy majd jól élünk… De a lelkiismeretünk közben poshadjon meg a bűn mocsarában?

Petra sóhajtott. − Hülyék voltunk, amikor belekezdtünk… De kiszállni már nem lehet. − Visszafordult a szoba felé és Vera szemébe nézett, mely most oly üresnek, fakónak hatott… − Tüntessük el a hullákat.

*

Amikor magához tért, az első, ami átvillant az agyán, az az volt, hogy milyen hideg van a mennyben. És ugyanolyan büdös, mint Metropolis eső után. Sosem így képzelte a mennybemenetelt. Valahogy azt hitte, hogy majd új testtel ébred fel. Vagy lehet, hogy a pokolba került? Félt kinyitni a szemét, nehogy a szétloccsant testét lássa meg. Ugyanis fájt mindene és biztos volt abban, hogy valami testrésze roncsokban áll.

Aztán ahogy egyre éberebb lett, úgy illantak el a baljóslatú gondolatok, mint a reggeli álmok. Már csak arra gondolt, hogy nem halt meg, hanem ott fekszik kitört lábbal és kézzel a város aljában. Egy pillanatig még azon gondolkodott, hogy melyik lenne a jobb. Aztán kinyitotta a szemét.

Eddig jutott. Mert amikor fel akarta emelni a fejét, hogy végignézzen testén, már erős fájdalom nyilallt bele hátába. De legalább fájt. A rosszabbik eset lett volna, ha nem fáj semmije, mert akkor bizony fogyatékos.

Hálát adott a magasságos égnek, amikor pár perccel később már nehézkesen oldalra tudott fordulni. Nehezen vette a levegőt, a bal keze szinte használhatatlan volt – ráeshetett a becsapódáskor. Viszont a többi testrésze viszonylag működött, bár lábai oly mértékben sajogtak, hogy percekig masszírozta szintén sajgós jobb kezével, hogy legalább lábra tudjon állni.

Ekkor vette észre, hogy csak pár métert zuhant. A tető, ahonnan egykor Andrews lökte le, nem is volt olyan magasan. Egy kiálló létramaradványra zuhant, valószínüleg az építésről maradt hátra. Ez a jelentéktelen kis tömbházat, melyen harcoltak, szinte csak száz-százötven méter választotta el a város aljától. Vele szemben egy másik felhőkarcoló állt, ám éppen hátsó fertályát mutatta erre, így senki sem láthatta. A háznak, melynek oldalán ott lógott, szintén hátulja látszott.

Ekkor eszébe jutott valami. Mérges is volt, amiért nem jött rá hamarabb. Zsebében – ha szét nem tört – ott lapult suhanója távirányítója. Villámgyorsan előkapta és bekapcsolta. Először megkereste a jelet, szerencséjére hamar megtalálta, tehát a behatoló teljesen biztos volt abban, hogy ő meghalt.

Amikor bekerült a rendőrséghez, az egyik társa, aki valami jövendőmondó szektatag volt, azt mondta, hogy mindent túl fog élni, amit csak elképzelhet. Elmosolyodott. Lehet, hogy tényleg így van és így is lesz. De persze a halált nem élheti túl.

Megnyomott pár gombot a távirányítón, a tetőről pedig halk zúgás hallatszott, mely egyre jobban erősödött. Egy pillanat múlva megjelent a suhanó sziluettje. A jármű lejjebbszállt, óramű pontossággal állt meg az erkély előtt, a lány pedig nehézkesen átugrott a járműbe. Fájt mindene, de ki kellett bírnia. Az órára nézve dühösen nyugtázta, hogy már biztosan elkésett. Azért nem ment a lányok után, hogy ezt az embert elintézze. Erre tessék – sem a lányokat, sem Andrewst nem tudta letartóztatni, helyette itt van összetörve egy suhanóban, és hirtelenjében gőze sincs, hogy mihez kezdjen. Ilyen állapotban ugyanis nem tud a lányok ellen harcolni, akár akar, akár nem.

*

Éppen betekerték két lepedőbe Annát, amikor egy lövést hallottak a bejárati ajtó felől. A zárat akarták kilőni. Petra és Vera egy pillanatra megdermedt, majd amikor újra meglőtték az ajtót, Petra egy pillanatot várt, majd amikor harmadszorra is eldördült a pisztoly, az ajtó mögé surrant. A zár nem bírta tovább, az ajtó nagy erővel berobbant.

Vera elbújt a nappaliban, a kanapé mögött várta az idegent, aki a füstből kilesve nézett körül. Látta rajta, hogy sántít és a bal keze hetykén lóg. Különösen szép arcát ezernyi seb borította, melyeket még a frissen fakadt vér takart el.

− Van itt valaki? − kérdezte Laurent, majd amikor meglátta a halott Annát, letérdelt és megnézte a pulzusát. Megkeményedett az arca. Elkésett. Pisztolyát továbbra is erősen tartotta. Tovább akart menni, a kanapé felé, de hátulról egy penge rideg szorítását érezte nyakán. Ma már másodszorra.

− Nem mozdulsz – Petra búgó, mélyebb hangon szólt, minden szót jelentőségteljesen megnyomott, hogy támadójában igazán megfagyjon a vér és minden ellenálló gondolata elillanjon. Kivette a lány kezéből a pisztolyt és messze rúgta. A szoba másik sarkában megállt. − Feküdj le, arcod a föld felé nézzen, kezeidet nyújtsd ki oldalra…

− A másikat mozdítani sem bírom… − nyögött Laurent a földön fekve. Petra lehajolt, durván megfogta a lány kezét és kinyújtotta. Laurent felordított a fájdalomtól.

− Petra, ne olyan durván… - szólt közbe Vera, aki erősen ráncolta a szemöldökét. − Ismerem őt.

− Micsoda? – Petra hitetlenkedve nézett barátnőjére.

− Ott volt az étteremben tegnap este − jelentette ki Vera.

− Kihallgatott minket és… Honnan tudod, hogy kik vagyunk? − szegezte Laurentnek a kérdést Petra.

− Ha felülhetek, elmondom. Nagyon fáj a hasam és a hátam ilyen pózban…

Vera bólogatott, Petra megenyhült.

− Rendben. − A nyomozónő felült, közben nagyokat nyögött. Látszott rajta, hogy szenved. − Szóval, ki vagy te? És ki vert így össze?

− Laurent nyomozó vagyok a metropolisi rendőrségtől. Többnyire az a dolgom, hogy a behatolóktól óvjam a várost. Persze várható volt, hogy a New Yorkiak majd be próbálnak szökni, ám a többségük már a Falnál meghal. Az, hogy az étteremben éppen veletek futottam össze, az csupán a véletlen műve. Nagy szerencsém volt.

− És mi történt veled? − kérdezte Vera.

− Van egy másik behatoló is. Utána is nyomoztam, meg is találtam, de nem volt esélyem ellene. Mikor félholtan felébredtem, rögtön ide indultam, mert sejtettem, hogy mire készültök.

− Meg kéne tanulnod, hogy ne a magad szakállára nyomozgassál, hanem erősítéssel, mert most ugyanúgy járhatnál, mint annál a másik behatolónál… Nincs semmi esélyed.

− Mit akartok velem tenni? – kérdezte pár pillanat múlva Laurent.

− Tekintve, hogy tulajdonképp félholt vagy… Nem ölünk meg. Van még esélyed élni, de fogadd meg nekünk, hogy áthelyezteted magad. Nem fogod a behatolókat kergetni – fenyegetett Petra. − Ahhoz túl jó vagy – tette hozzá halkan, aztán felállt és leült egy székre. Laurent eközben a földet nézte.

− Megígéred? – kérdezte türelmetlenül Vera.

A lány nem szólt. Aztán egyszer csak hirtelen, amikor mindkét lány figyelme lankadt, felpattant, átfutott a szoba sarkába és felkapta a pisztolyát. Ahhoz viszont nem volt elég ideje, hogy meg is forduljon és a késsel támadó Petrára szegezze, így az kicsit esetlenül tövig beleszúrta pengéjét a nyomozóba, aki akkorát ordított fájdalmában, hogy Vera összerezzent.

Nem halt meg, pedig Petra remélte. Csupán a bal vállába fúródott bele a kés, de olyan mélyen hatolt bele, hogy a másik oldalt, a melle fölött látszott a penge hegye. Még egy perccel később is, mikor már egy óriási vértócsában dagonyázott a lány, akkor is sűrűn kapkodta a levegőt és néha-néha fel-felordított vagy egy keserveset káromkodott:

− A kurva életbe, a kurva életbe…

− Nem kéne a mentőket hívni? – kérdezte Vera aggódva.

− Meg akart minket ölni – szögezte le Petra.

− Én is… tudom… milyen az, amikor… napról-napra úgy keresed… - zihált Laurent. − Amikor napról-napra keresed meg… a kenyered. Amikor azért ölsz… hogy élj. Tudom… tudom, milyen New York.

Verába belemart a felismerés keserű íze. Tudta, hogy miért volt mindvégig olyan átkozottul ismerős a nyomozó.

− Ivett? – kérdezte halkan. Petra élesen odafordult Vera felé és tágra nyílt szemmel csak annyit tudott kinyögni:

− Mi?

Laurent nagy levegőket véve lehunyta szemét és egy aprót biccentett. Vera szeme sarkában egy apró könnycsepp kezdett csordogálni.

− Közülünk való, Petra. Ő Ivett, akiről meséltél.

− Már nem − vágta rá Petra azonnal.

− Miket beszélsz? Ugyanazt visszük véghez, mint annak idején ő.

Ezután nyomasztó csend állt be. Vera törte meg.

− Miért ilyen munkába kezdtél bele? Így a saját fajtádat irthatod.

− Pont ellenkezőleg… Tudtam, hogyha ilyen pozícióba kerülök… pár barátomat át tudom juttatni. Vannak néhányan…, akik az én jóvoltomból élnek itt. És ezért kutattalak fel benneteket is… Mert mindig megadom az esélyt, hogy a behatolók maradhassanak.

Petra felállt. − Nem tudom, hogy igazat beszélsz-e. Ugyanakkor lehet, hogy nem hazudsz, tehát erre való tekintettel felhívom neked a mentőt.

− Ne a mentőt… Majd én beütöm a számot – kérte Laurent a telefont. Petra gyanakvóan nézett rá, majd odaadta a mobilt. − A segédemet hívom először, majd utána a mentőt.

A két lány bólintott. A telefon kicsöngött, egy pillanat múlva pedig egy álmos hang szólalt meg a hangszóróban.

− Ki az?

− Fields?... Laurent vagyok. Mérje be… a helyemet és jöjjön ide erősítéssel és egy hordággyal…

− Megsérült? – az öreges hang tele volt aggodalommal.

− Kurvára – tette le a telefont Laurent. − Most pedig menjetek – fordult a két lány felé.

− Mit mondasz majd? − kérdezte Petra.

− Hogy a másik behatoló ölte meg a két lányt − mutatott Anna és Nóri holttestére. − Én viszont pórul jártam, amikor megpróbáltam megállítani.

Petra bólintott, majd Verának odaszólt: − Szedj össze pár ruhát, pénzt, meg ami kell és induljunk!

Tíz perc múlva helikopter jött Ivettért, hordággyal vitték be a kórházba. Mellette ott volt Fields, aki feltett neki egy kérdést.

− Miss Laurent…! Mi történt? Hol van a két lány?

− Nem tudom… Nem tudom, Mr. Fields. A dimmick-képű behatoló ölte meg a két lányt… de elmenekült. Nem tudom, hogy hova mehetett. Viszont merényletet akar elkövetni az egyik Survivorral szemben, erősítsék meg a felszállást blokáddal.

− Rendben. És mi lesz a két lánnyal?

Laurent elhúzta a száját. − Én csak annyit tudok, hogy kapok legalább két hónap fizetett szabadságot.

− Nem volt szolgálatban – figyelmeztette Fields.

− Maga elintézi, hogy fizetett szabadságot kapjak, oké?

− Rám számíthat! – nevetett az öreg.

*

Tizenkét kapu várta az űrbevágyó metropolisiakat péntek reggel hét órától. Több mint kétmillió embert kellett elhelyezni a két Survivorben. Hosszú sor kígyózott mindegyik terminálnál. Petra és Vera korán ott voltak, mégis majdnem másfél óra múlva jutottak el a kapuig, ahol megkapták a jegyet, átvizsgálták a csomagjaikat és ellenőrizték az egészségi állapotukat.

− Jó napot. Az irataink – szólt Petra Anna hangjával és arcával.

Az első ellenőr ellenőrizte a személyazonosságit, majd bólintott és kijelentette: − Itt van egy űrlap, amit töltsenek ki a hajón a megfelelő módon. Be kell majd mutatni leszálláskor. Akkor majd új igazolványokat és egyéb iratokat kapnak.

− A fénykép is új lesz?

− Igen. Kérem a csomagjaikat − a két lány három nagy bőrönddel érkezett. Nem volt benne semmi érdekes, csupán személyes holmik, ruhák. A detektor sem talált semmit, így már csak az egészségi vizsgálat volt hátra. Petra tiszta volt, pár seben kívül teljesen makkegészséges volt.

Amikor Verába szúrták a tűt, felsípolt a vizsgáló. A lány riadtan fordult hátra.

− Valami baj van? – Az ellenőr súgott valamit társának, majd egy újabb tűt szúrt bele a lány kezébe. Az analizáló pár pillanat múlva újra felsípolt.

− Nyugodjon meg, kisasszony. Ön fertőzött.

− Nyugodjak meg? – Verában megállt az ütő egy pillanatra.

− Még gyógyítható. A Vírus ugyanis még csak lappangási idejét tölti.

− Várjon… várjon! Azt mondja, gyógyítható − mondta Petra, az ellenőr bólintott. − De ugye velünk jön a SpaceWayre?!

− Az utat kifizette, tehát velünk jön. Ugyanakkor hibernálnunk kell, mert nem tudhatjuk, hogy a Vírus mióta lappang benne. Tehát akármikor kitörhet. A hibernálással ugyanakkor megállítjuk benne a Vírus fejlődését, de nem öljük meg.

Vera szédült. Eszükbe sem jutott, hogy ezzel az egésszel jobban kitették magukat a veszélynek. Lehet, hogyha New Yorkban maradnak, életük végéig bűntelenül, egészségesen élnek majd. Milyen ára van a jólétnek…

− Elmondom, mi a teendő. Maga – mutatott az ellenőr Petrára − a Survivor I-re váltott jegyet. A karantén és a hibernációs szoba viszont a Survivor II-n van.

− Nem, nem válunk szét, ott akarok lenni mellette – kiáltotta Petra és átölelte Verát.

− Nyugodjon meg, kisasszony, odafent találkoznak. Ilyenkor még csírájában el lehet fojtani a Vírust. Odafent találkozik vele…!

Eközben Petra csak magában ezt mormolta: − Nem, nem, nem, ez nem lehet, nem lehet igaz. A kurva életbe!

− A mai orvostudomány könnyedén meggyógyítja a barátnőjét! És nem ő az egyetlen, aki fertőzött. Ők is ugyanabban az eljárásban részesülnek, mint...

− Menj! – mondta Vera Petrának. − Ne törődj velem, higgyünk neki. Ha elpatkolok, akkor úgysem tudsz ellene semmit tenni, ha ott vagy mellettem.

Közben két fehérruhás orvos jött a hangár másik oldaláról egy kis mentősuhanóval. Lekapták a hordágyat, felültették rá Verát, aki könnyes szemmel nézett rá Petrára. Szólni sem bírt. Egy altatóval telített injekciós tűt szúrtak bele kezébe. Amikor már épp indulni akartak, Petra nagyot kiáltott:

− Várjanak! – odafutott barátnőjéhez és szorosan átölelte. És sírt. Nem bánta, hogy mások csodálkozva bámulják őket. Csak szorosan átfogta a lány vállát és annyit mondott neki:

− Minden rendben lesz. Odafent találkozunk.

− Odafent – ismételte meg halkan Vera, majd elengedte Petrát és hátradőlt a hordágyra. A hangár plafonján apró virágok virítottak, melyek szárai hosszú vonalként folytatódtak. Ahogy haladtak a suhanóval, a vonalak egyre vastagabbak lettek, ahogy összeértek, majd végül mindegyik találkozott. Aztán a mintának vége lett, a hangár eltűnt. Aztán hideg fuvallat borzolta meg haját. Minden elhalkult körülötte, lehunyta a szemét és minden sötét lett.

*

A suhanó dübörgött. A távolban pedig épp akkor zúgott fel egy hangos moraj. Az első Survivor elindult. Melyiket válassza? A járműjével lesuhant a tetőről, ahonnan figyelte a kilövést. Elég csak megbénítani egy ekkora űrrepülőt, és lezuhan. Legalábbis remélte. A második Survivort is kilőtték, Andrews pedig nekiiramodott. Miközben eszméletlen gyorsasággal közeledett a második nagytestű űrjármű felé, azon gondolkozott, mi legyen utolsó mondata. Érdekes módon nem félt a haláltól. Minek is féljen… Arra is gondolt, mi lenne, ha kiugrana. Persze gyorsan elvetette a dolgot. Egyrészt megtalálnák és bebörtönöznék vagy kivégeznék, másrészt meg valószínüleg a Hudson vize megfertőzte.

Az űrhajó körül számos katonai hajó őrködött, ám ő olyan gyorsan közeledett, hogy amikor lőni akarták, minduntalan célt tévesztettek. Így ügyesen át tudott hatolni az amúgy sem profin megszervezett blokádon. Ekkor a kijelzőn felgyulladt egy piros pont és a hangszórón egy női hang figyelmeztette a merénylőt.

− Vigyázat, ne menjen túl közel a közeledő járműhöz. − És ezt elismételte még egyszer. Aztán fél percen belül már ezt mondta:

− Vigyázat, elkerülhetetlen összeütközés. Kérem, használja a katapultálót! – Andrews rácsapott a műszerfalra és közben úgy döntött, mégsem lesz utolsó szava. Az olyan… sablonos. Így csak komor ábrázattal nekiszaladt a Survivor II motorjának, ami hatalmas robbanással esett ezerfelé.

*

Petra hátradőlt kényelmes ülésében, az izgalomtól és az aggodalomtól azonban nem tudott megnyugodni. Lehunyta a szemét − csak egy kép élt fejében, ami egy futurisztikus űrállomást ábrázolt, mely hangulata mély nyugalmat árasztott. Ott volt Vera, tisztán érezte a jelenlétét. De olyan furcsa volt, olyan megfoghatatlan. Valamelyest azért megnyugodott abban a hitben, hogy a jövő akármilyen kalandokat, veszélyeket tartogat számukra, ők ezeket az akadályokat együtt fogják kiállni. Már éppen elnyomta volna az álom, amikor a mögötte ülő utasok eszeveszett kiáltozással megtörték az ő lelki nyugalmát. Ijedten ugrott fel és kereste a hirtelen növekvő nyugtalanság okát, ám nem látott semmit. Két férfi, aki a kis ablak mellett állt és kidülledt szemmel kiáltoztak. Ekkor az utastér bejárata fölötti monitoron megjelent egy kép.

Egy kép, amely egy űrhajót ábrázolt. Az űrhajó pedig lomhán lezuhant az alatta levő ezernyi városra. Ismerős volt, és amikor a teljes felismerés kegyetlenül belemart, határtalan fájdalom zúdult a szívére. Nem kapott levegőt, kidülledtek a szemei, csak sírt és sikított. Azonnal tudta, hogy vége, számára és Vera számára nincs jövő. A megnyugtató kép, mely még ezelőtt elméjében megjelent, most szertefoszlott és helyette hideggé, nyirkossá vált minden.

Szeretett volna ő is meghalni, Verával együtt… De csak ott ült a székében, kisírt szemmel és bámulta a nagy monitort. Nem mozdult, nem hallott semmit. Nem tudta, hogy jár az esze. Kereste elméjében Verát, el akart tőle búcsúzni. Azonban nem talált semmit, csak a tátongó ürességet, mely kitöltötte egész valóját.

Valahol, valamikor azt hallotta, hogy ha egy közeli szerette meghal, akkor a halott lelke magával viszi azt a részt, ami benne volt. Akár engedi, akár nem… Eszébe jutott az a gondolat, amit mindenhol ismételgetnek… Bennünk él tovább… Hülyeség. Idővel majd hangjára, arcára sem fog emlékezni… Mit is nyert ezzel az úttal?

Felállt, kinézett az ablakon, a Survivor II égő maradványa nagy füstöt eresztett, az kék ég sötét lett, borús. Szívből remélte, hogy egyszer még viszontlátja Verát.

Sóhajtott. Olyan egyedül érezte magát.

VÉGE