A valami

A VALAMI

A kandalló fénye megvilágította a pipa füstjének lassú szállingózását a mennyezet felé. Méltóságteljesen libbent felfelé. Nem sietett. A fa izott, úgy nézett ki, mint egy óriási hömpölygő lávafolyam. A szoba közepén egy öreg hintaszék dülöngélt nyikorogva. Előtte tarka mintás szőnyeg terült el, a végében pedig már a piszkavasak álltak. A falon régi, keretezett képek lógtak, valamelyik már nem is látszott, olyan ódon volt.

Egy öreges hang krákogott a karosszékben, ahonnan a pipa füstje behálózta a szobát erős, facsaró bűzt árasztva. Egy matuzsálem ült egymagában. Nagy, fehér szakálla a mellét verdeste, füle mögül szemüveg lógott. Kockás, kötött sállal bugyolálta be a nyakát, kopasz fején pedig kalap pihent. Csíkos takaró melegítette lábát, rajta egy nyitott könyv feküdt. Nem aludt, a tűzbe nézett lankadatlan. Néha rá-rápillantott a sarokban kuksoló apró fenyőfára, melyen pár ócska dísz lógott.

Megvakarta kopasz fejét, majd lassan, öregesen felkelve a tűzhöz a kandalló melletti farakáshoz, nyögve felemelt egy hasábot, majd a tűzre dobta. A fa újra felébresztette a szunnyadó meleget. Az öreg újra visszaült a karosszékbe, az nagyot nyekkenve hátradőlt majd újra előre. Megigazította a plédet, majd újra csak bámult a tűzbe.

Már jó ideje csak a csönd uralta a szobát, amikor kintről lépések zaja hallatszott, aztán hirtelen kitárult a kinti ajtó és egy idős asszony lépett be. Az öreg korholóan kiáltott fel:

− Csukd be! - kezével vadul integetett az ajtó felé. Való igaz, a lappföldi hideg egy szempillantás alatt beférkőzött a kis nappaliba. Az asszony fakajiba nehéz ajtaját becsukta és megdörzsölve a kezét, megjegyezte:

− Már megint pipáztál, pedig megmondtam neked, hogy ilyenkor képtelenek vagyunk szellőztetni – kezével fintorogva legyezgetett. Az öreg felhorkant.

− Azt hittem, már lefeküdtél – levette a kabátját és beljebb ment.

Az öreg legyintett, majd halkan szólalt meg: − El fog jönni.

− Kicsoda fog eljönni? – az asszony odament férjéhez és csókot nyomott a homlokára.

− Megígérte nekem – szólt az öreg egy kicsivel később, átszellemült hangon.

− Ittál? – kérdezte epésen az asszony.

− Már vagy egy hete nincs itthon semmi… Hol voltál ilyen sokáig?

− A tiszteletes mondott egy kitűnő prédikációt, igazán hasznos volt. Kár, hogy nem hiszel… Aztán behívtak Halfdanssonék, megkínáltak csirkével, hoztam is egy kicsit. Igazán kedves emberek, nem gondolod? – az öreg némán bólintott. − Meg persze ez a hegyi ösvény igen meredek… Te miért nem feküdtél le?

− Vártam Őt!

− Meghívtál valakit? – az öregasszony a kandallóhoz húzott egy széket és melengette a kezét. − Csuda hideg van kinn.

− Őt nem kell meghívni… Ő mindent jóvátesz – izgatottan fordult a feleségéhez. − Te is találkozhatsz vele!

− Megint sületlenségeket beszélsz, ahogy azt már megszoktam.

Az öreg nem szólt többet, ráhagyta feleségére, inkább újra beleszippantott pipájába és tovább bámulta a tüzet. A feleség felállt és nehézkes lépésekkel a konyhába tipegett. Útközben hátraszólt: − Kérsz teát? − Az öreg egy halkat morgott.

A távolban a sötétség most még félelmetesebbnek hatott. A hófehér, érintetlen takaró mintha mocskos lett volna… és mocskosabb. A Hold elbújt a komor felhők háta mögött. A tűz pedig tovább ropogott, a táj pedig aludt tovább, a Valami meg csak közeledett.

A teafőző halk sípolása kirántotta a mélyből a tájat. Az asszony bambulva nézett maga elé, majd fáradtan levette a tűzről az edényt és kitöltötte a teát egy csészébe, majd ásítva keverte el benne a mézet. Csoszogva botorkált a félhomályban ura karosszékéhez, aki kókadt fejjel még mindig a tűz felé fordult.

− A teád…! Harald, a teád!