Két lányról

Két osztálytársnőmnek készült ez a mű. Első megrendelésre írt novellám! :)

KÉT LÁNYRÓL

A folyamatos ablakcsapódás hozta vissza az álomvilágból a valóságba. Megborzongott, amint a hideg szellő az ablakon át ágyához surrant. Lassan, fáradtan összegubózott, majd kinyitotta szemét és megdörzsölte. Az ablak még mindig szüntelenül nyikorgott, csapódott a párkányhoz. Támolyogva felállt és a hideg kőpadlón odaosont az ablakhoz, becsukta, majd végignézett a tájon.

A nap utolsó sugarai játszottak az ég peremén. Az apró felhők halványlilában tündököltek, lassan eltűntek a sötétségben. Az éjszaka kezdte elfoglalni őrhelyét. Komor, sötét sziklák bámultak fel az égre és őrá. Sehol egy élettel teli zöldes, minden kihalt és puszta. Egyedül érezte magát. Kitaszítottnak.

Visszafordult a szoba felé és körülpásztázta szemét az egyszerűen berendezett rideg helységen. A sarokban, az ágy mellett kis asztal állt, rajta egy pohár vízzel. A falakon régi festmények lógtak, régi történeteket mesélve. Bizarr és félelmetes hangulatot árasztottak. Az ágy mögött apró, szakadt szőnyeg terült el. Leült az ágyra és halkan maga élé motyogta:

- Hol vagyok? – bár választ nem várt, azért reménykedett, hogy valaki meghallja. Próbált visszaemlékezni, mi történt vele, mielőtt idekerült, de hiába, az elméjét mintha ködfátyol borította volna. Fáradt volt… Az asztalon álló pohár vizet gyorsan felhajtotta, majd nagy erővel földhöz vágta. A nagy csörömpölést csak meghallja valaki…

Már éppen félálomban volt, amikor a halk csörömpölést meghallotta. Az álom egyre húzta lejjebb, azt hitte, képzelődik. Érezte, amint a fáradtság teljességgel elhatalmasodik rajta. „Valami szert kaptam…” – gondolta kábultan.

Az előző gondolat egy szempillantás újra elméjébe villant – valaki van a szomszédban! A felismerés kiűzte az álmosságot és a fáradtságot belőle és bukdácsolva a falhoz rohant, ahol dörömbölni kezdett.

Pár percig csak bámult maga elé és fülelt. A környéken azonban csak a súlyos csend nyomasztotta a hangulatot. Már éppen elveszítette volna utolsó reményét is afelől, hogy valaki meghallotta a zajt, amit az imént keltett… Amikor váratlanul óriási dörömbölésre lett figyelmes. Az ijedtségtől megrázkódott, majd óvatosan a falhoz ment és felkiáltott:

- Ki van ott? – egy pillanatig néma csend támadt, majd egy álmos, rekedt hang válaszolt:

- Bezártak ide. Nem tudom, mióta vagyok itt. Neked mi a neved?

A hang ismerős volt a túloldalról. – Regina.

A másik szobában a halk, rekedt hang örömujjongásban tört ki: - Regi? Te vagy az, Regi?

A reménysugár újra felgyúlt. Már tudta ki volt az, akire rátalált.

- Bianka! – szélesen, megkönnyebbülten elmosolyodott és újra átkiáltott: - Igen, én vagyok az! Jól vagy?

- Kissé fáradt vagyok, és képtelen vagyok gondolkozni. Szerintem kábítószert adtak be… - hangja elhalt. – Megittad a pohár vizet?

Regi egy pillanatig habozott, majd bosszúsan felelt:

- Abban volt ugye?

Csak egy halk sóhaj érkezett válaszul. – Ki kell jutnunk innen. Gondolom nálad is zárva az ajtó és az ablak.

Regi hallgatva igazolta Bianka kijelentését, majd mérgesen a falhoz támaszkodott, ami megremegett. Az egyik kép majdnem leesett, mögötte azonban… Levette a képet és meglepődve tárult elé egy régi, koszos üveg, amely elválasztotta a két lányt.

- Vedd le azt a képet ott előtted!

- Száz kép van előttem – kiáltotta vissza Bia.

- Azt, amelyiknél dörömbölök – mondta Regi és erősen ráütött az üvegre. Bianka máris levette a képet és értetlenül bámult előre.

- Tükörrel nem megyek sokra – erősen ráncolta homlokát.

- Tükör? Nálam ablak van. Látlak téged.

A bekövetkező csöndet Bianka törte meg. – Érdekes, vajon mire használhatták… Viszont akkor át tudsz jönni ide. Csak be kell törni. – Körülnézett a szobában. A kis asztal fiókjában egy meglazult szög nézett kifelé. Bianka óvatosan, hogy meg ne sértse magát, kihúzta a rozsdás vasat és átkiáltotta: - Itt egy szög, azzal talán jutunk valamire! Menj hátrébb!

Elfordult és nagyot ütött az üvegre, ami nem sokáig ellenkezett. Nagy csörömpöléssel földet értek a szilánkok. – Jöhetsz – most már nem kellett kiabálni. A hang élettel teli és boldog volt. – De óvatosan… - a mondat végét már nem tudta kimondani, ugyanis hirtelen kiszaladt a lába alól a talaj. Felsikoltott és eltűnt a sötétség messzeségében.

Regi dermedten nézte a padlón tátongó lyukat, ahol egy pillanattal előbb még Bianka állt. Egy csapóajtó nyílt lefelé egy végtelen hosszúnak tűnő, függőleges folyosóra. Bianka sikoltozásai elhaltak a sötétség mélyén, válasz pedig a halott csend volt, amit a hirtelen bezáródó csapóajtó zavart meg. Újra átvette az uralmat a mély és nyomasztó némaság.

Regi nagyot sóhajtott – könnyeivel küszködött, majd hirtelen kitört belőle az elkeseredettség és zokogni kezdett.

- Ki vagy te? Miért tartasz itt minket? – az ajtóhoz rohant és dörömbölni kezdett. – Engedj ki innen! Hallod?!

Dühös fejjel ült le az ajtó tövébe és tovább pityergett.

Egy szűk és nedves járatban tért magához. Bianka lassan felült, vizes haja szemébe lógott. Eltűrte és rájött, hogy nem víz, hanem vér. Seb volt homlokán, amit az érkezés pillanatában szerzett. Felszisszent, majd óvatosan megtapogatta a vágást. Nem volt vészes, viszont teste több pontján sajgott a csontja. Igaz, a járat vége kanyarulat volt, ami lassította esését, de így sem úszhatta meg azt, hogy ne üsse meg magát. Kicsit szédelegve felkelt, el akart indulni valamerre, de semmit sem látott. A fülledt levegőtől hamar kiizzadt, egyre nehezebben kapkodta a levegőt. Botorkált a félhomályban, mígnem el nem ért egy létrát. Körülnézett, hogy nem követi-e senki, s amikor erről meggyőződött, gyorsan, ahogy csak bírt felmászott. A létra egy raktárba vezetett.

Regi egy percig még az ajtónál ült. Fáradtan, reményvesztetten. Arra gondolt, talán soha nem látja Biankát. Nem szabadulnak innen. Soha.

Ekkor, mikor mindent feladott, a búsulás közepette észrevett valamit. Lassan felkelt és odaosont a kályhához. A kályha vastag falba volt mélyesztve. Tisztaságából ítélve több éve nem éghetett benne tűz. Bemászott és furcsa, halovány fuvallatot érzett. Megkönnyebbülve, a remény foszlányát újra látva elmosolyodott. A kályha hátsó részében, a kéményjárat mögött kis ajtó volt, alig észrevehetően a falban. Régen használhatták, ugyanis nehezen nyílt. Mögötte szűk labirintus nyúlt el. Minden bátorságát összeszedve bemerészkedett a szűk folyosóra, majd behajtotta maga mögött az ajtót. A járat nagyon hideg volt, vékony kötényét még jobban magára húzta és megborzongott. A legközelebbi kereszteződésnél kis csigalépcső várta, amin gyorsan leszaladt. Újabb ajtó következett, amit sokkal könnyebb volt kinyitni, mint az előzőt. Nemrég járt itt valaki. Az ajtón túl kis szoba volt, amiben apró kacatok voltak. A félhomályban azonban nem látott sok mindent. Az ajtóhoz rohant, ami nagy örömére nyitva volt. Nesztelenül kinyitotta és kikukkantott a főfolyosóra. Meglepődve észlelte annak eleganciáját – a falakon fáklyák világítottak, a szőnyeg hosszan terült el egészen a folyosó végén levő korlátig. Legalább hét szoba volt és néma csend honolt. Pisszenés nélkül osont végig minden ajtó mellett. Be akart nézni a kulcslyukon, azonban azt betömték. A korláthoz lopakodott, merészen kinézett az alatta elterülő előszobára. Két fotel volt egymással szemben és egy harmadik, ami a bejárati ajtó felé nézett. A korlát alatt közvetlen egy kandalló állt, melyben tűz ropogott. A harmadik fotelben megmozdult valami, egy fej emelkedett ki. Éppen megfordult volna, amikor Regi reszketve bukott le a korlát mögé. A fej megfordult és gyanúsan körülnézett. Regi becsukta a szemét, elkeseredésében halkan sírni kezdett. Ha most megtalálja az a valaki, akkor neki tényleg vége…!

Lassan hátrakúszott, amikor lába beleütközött valamibe. Félve fordult meg és riadtan látta, amint egy köpcös, öltönyös öregember mered rá. Arca nagy ráncokkal volt teli, szeme alatt apró vágás volt látható. Kerek szemüveget viselt, zsebre tette a kezét, mellén óra lógott.

- Nocsak, hova menne, kisasszony? – választékosan és úriember módjára beszélt. Regi a rémülettől és a megdöbbenéstől szólni sem tudott. Hirtelen felpattant a földről, lefutott a folyosón, ahol a fotelben ülő kapta el kezét.

- Nem mész te sehová – szólt fenyegetően. Regi kapálódzott, ám nem tudta kihámozni magát a másik férfi erős karjaiból.

A raktár falain fáklyák lobogtak, amik halványan megvilágították a raktárt. Bianka kíváncsian nyitotta ki az első dobozt, amiben furcsa, elhasznált műszerek porosodtak. Legalább tíz ilyen állt egy oszlopban. Mellettük üvegszekrényekben várakoztak különféle kórházi kések, szikék. Már a kijárat felé vette az irányt, mikor megdöbbentő dolgot vett észre. A raktár ajtaja mellett egy íróasztal volt, amin rengeteg számla és nyilvántartó papír volt. A tetején viszont jóval nagyobb, keményfogású műszaki lap, melyen egy meztelen nő alakja volt rajzolva. Olvashatatlan írással különféle szerveket, gyógyszereket, mérgeket neveztek meg. Az íróasztal felett egy polc lógott. Az elsőn nagy tál állt, melyben végtelen számúnak tűnő fiola várakozott. Nem akarta egyiket sem kinyitni, félt, talán elájulna, vagy meghalna tőlük. Ennek ellenére belemarkolt a tálba és egy tucatot zsebre vágott.

Óvatosan kinyitotta a raktár ajtaját. Elképedve bámult a teremre. Bianka rémületében felsikoltott, amikor meglátta a lányt, aki a helység közepén álldogáló műtőasztalon feküdt. Közelebb ment, orrát, száját befogva ránézett a lányra, aki már nem élt. Szeme lecsukódott, bőre hófehér volt, melle között pedig varrás volt. Elfordította fejét és sírni kezdett. Hirtelen rájött, miért vannak itt.

Regi karjai le voltak kötözve, mikor ájultságából feleszmélt. Egy türelmetlenül toporgó alakot látott. Megdörzsölte a szemét és észrevette, hogy az a férfi az, aki a fotelben ült.

- Amint látod, nem azt csináljuk veletek, amire sok mindenki gondolna. És tudhatod, hogy már rég megtehettük volna – egy kis szünetet tartott. - A lányomnak beteg a szíve – mondta hangsúlyosan.

Regi furcsán nézett az öregre. Megértette, miért tartják fogva.

- És a lányának mindent megtesz? – kérdezett vissza élesen a lány. – Megölik a világ összes lányát, csak azért, hogy megfelelő szívet találjanak?

- Mi nem ölünk meg senkit. Csak ha muszáj – vallotta be az öregúr. – Legutóbb… - sóhajtott - …megtaláltuk a szívet. De sajnos a szívátültetés nem járt sikerrel és az alany meghalt.

- Ha a szívünk nem megfelelő a lányának, akkor elenged minket? – kérdezte Regi. Az öregúr rögtön válaszolt:

- Hát persze – előrehajolt és összekulcsolta a kezét, majd halkan, szinte dörmögve mondta: - De sajnos a te szíved pont jó a lányomnak.

Regit villámcsapásként érték az öreg szavai. Tehát akkor ennyi? Itt befejeződik?

Bianka könnyes szemmel futott fel a műtőteremből a pincébe, ahonnan egyenes út vezetett egy ajtóig, mely az előszobába vezetett. Meglepődve látta a kulcslyukon keresztül, amint egy köpcös öregúr áll két fotel között, egy harmadikban egy másik férfi ül, előtte pedig Regi áll megkötözve. Az ajtó mellett pár vasdorong állt. Felkapott egyet, majd óvatosan kisurrant az ajtón és megállt a köpcös mögött. Regi látta, amint Bianka egy doronggal fejbe akarja ütni őt.

Apró mosoly megjelent ajkán és bátran szólt az öreghez.

- Hát akkor keressen más szívet – azzal egy jól irányozott rúgással fejbe vágta az öreget, aki nyögve esett ki a fotelből. Ugyanebben a pillanatban Bianka a rúddal vágta hátba az álló kövér embert, aki nagyot köhögve a földre esett. Bianka levette Regi kötéseit, majd nagyot mosolygott és kiáltotta: - Kijutunk innen!

- Várj! – mondta Bianka. Kis zsebéből elővett két fiolát és mielőtt kinyitotta volna, figyelmeztette társát: - Vegyél nagy levegőt!

Mindketten beszippantották a még egészséges levegőt és Bia a nyitott fiolákat a padlóra tette, a két öregúr közé.

Az ajtóhoz futottak, majd nagy levegőt vettek. Bianka odavetette a fuldokló fogvatartóinak. – Ideje meghalnotok. – Azzal kiszaladtak a szabadba. A nyögdécselő köpcös még magánál volt, előkapta pisztolyát és a menekülők irányába lőtt. A sokadik lövés súrolta Bianka bokáját, aki sikoltva terült el a földön. Az öreg feltápászkodott, nagyot köhögött, majd szédelegve botorkált ki az ajtón. A fiola méreganyaga megtántorította.

- Bianka!!! – ordította Regi. Visszafutott barátnőjéért. Az öregembert meg akarta ütni, ám ő visszakézből arcon csapta a lányt. Regi támolyogva került a földre, de azonnal felpattant és sietve futott Bianka felé: - Kelj fel, ez meg fog ölni!

Bianka fájdalmas arccal bólintott, majd elindultak a kastély előtt tátongó szakadékot összekötő függőhídra. Felfutottak rá, azonban Bianka sérülése miatt nem tudott olyan gyorsan menni, mint Regi.

- Menj! Miattam ne vessz oda – kiáltotta.

- Nélküled sehova. Együtt visszük végig! – nézett Regi erősen barátnője szemeibe.

Mikor már azt hitték, hogy megmenekültek, hirtelen megrázkódott a híd, s Bianka ezért két fok közé lépett. Felordított fájdalmában, mikor érezte, hogy húsába mar a szálkás fa. Lábszára beszorult két fok közé.

A köpcösnek nem az életük kellett, mivel a függőhíd tartórúdját próbálta eltörni. Regi, amikor erre rájött, már kint állt a sziklán. Félve nézett társára és kétségbeesetten látta annak tehetetlenségét.

- Fuss! Gyere! Fuss! – ordította. Bianka könnyes szemmel szólt vissza:

- Menj. Legalább te maradj életben – hangja elhalt a szélben. Regi könyörögve szólt: - Kérlek, Bianka! Csak pár fok van hátra!

Barátnője azonban lemondóan rázta a fejét. – Nem jutok ki innen – hangja megbicsaklott.

Regi befutott a mozgó hídra, amit a köpcös szüntelenül rázott. Amikor már majdnem odaért bajbajutott társához, a tartórúd engedett, a kötél pedig eszeveszettül szaladt a korlát mentén. A függőhíd, mint valami óriási állat, lassan esett a túlsó falnak. A két lány összeszorította fogát és úgy várta a becsapódást. A függőhíd nagy robajjal zuhant neki a kemény sziklának.

A lányokkal fordult a világ, fejük sajgott. Regi fejéből vér ömlött, füle sípolt. Felkarját a kötél égette meg. Nyögött, majd lassan lépcsőfokról lépcsőfokra mászott fel.

Bianka sem volt jobban – combját felvágta egy kiálló bokor, ezernyi szálka állt ki bokájából. Korábbi sebei újból kifakadtak, háta pedig teljes mértékben lehorzsolódott. Hajszál tartotta attól, hogy ne engedje el magát és zuhanjon a mélybe.

Regi kiért a sziklára, majd segítőkészen, minden erejét összeszedve nyújtotta kezét Biankának. Miután mindketten kiértek, szótlanul, nagy levegőket kapkodva feküdtek a porban. Pár perc múlva rekedt, halk hangon Bianka szólalt meg:

- Köszönöm.

Regi oldalra döntötte a fejét és elmosolyodott: - Bármikor, ha életveszélyben vagy, csak hívj!

Felnevettek, majd Regi felsóhajtott: - Ki fogja ezt elhinni?

Lassan feltápászkodtak, majd egymást átölelve, segítve indultak el a Hold fényében a domboldalra. Egy ideig még látszott apró sziluettjük, aztán eltűntek a sűrű éjszakában.

Hamarosan itt lesz egy másik változat is, alternatív véggel. Napokon belül!