Két lányról - A menekülés útja a Halál

Ha még nem olvastad az előzményt, hozzá ne kezdj! Inkább pótold! >>> :)

KÉT LÁNYRÓL

A MENEKÜLÉS ÚTJA A HALÁL

A földön heverő gallyak recsegése és az avar susogása arról árulkodott, hogy valaki volt a közelben. Bianka és Regi már vagy egy órája értek be az erdőben. Tüzet raktak, majd Regi bekötötte Bianka sebeit. Most feszülten, félénk szemmel figyelte a látszólag alvó, félhomályba burkolódzó rengeteget. Összeráncolt homlokkal próbált kivenni alakokat a sötétből, ám a felkelő nap sugarai még kevés fényt árasztottak. Óvatosan előrelépett, hegyezte a fülét, szíve torkában dobogott. A zaj nem hallatta magát újra, így Regi megnyugodva ült vissza a meleg tűzrakás mellé. Nyers faillat terjengett, a hideg libabőrössé varázsolta sima bőrét. A hajnali csontig hatoló hideg kezdett felébredni. Lenge kötényét összehúzta magán. Tudta, hogy addig fel kell keltenie Biankát, különben csúnyán megfáznak.

Továbbra is csak a napfelkeltének örvendező madarak csivitelése szállt apró fuvallatok szárnyán, de Regi semmiképpen nem hagyta annyiban a dolgot, ezek után is éberen figyelte a bozótot. Miután jó tíz percig semmi nem hallatszott, lassan elnyúlt a földön, megmozgatta testrészeit, majd fektében a fenyők lombjait csodálta. Mögötte pedig ott volt a határtalan csillagvilág, ismeretlen, látatlan bolygók, a végtelen messzeség… Ábrándozása már épp lehúzta volna a mély álomvilágba, amikor a zajt újra meghallotta. Sokkal közelebbről.

Felpattant és remegve kapkodta a fejét. Majd’ húsz percig mozdulatlanul meresztette a szemét, hegyezte a fülét. Miután nyugtázta, hogy senki sincs a közelben, fáradtan ült vissza a tűz mellé. Biankára nézett, aki békésen aludt és ez a nyugalom őt is lehűtötte. Összegubódzott, térdeire támaszkodva nagyot sóhajtott, majd tovább őrizte a tábort. Azonban nem sokáig, ugyanis a fáradtság erősebb volt éberségénél, így hamar elnyomta az álom.

A hajnali leszálló köd a felkelő nap csak halvány színárnyalatát engedte át, amikor Regi lassan felnyitotta szemét. A homály mindent ellepett. A távoli hegyek csúcsai elvesztek az ég színében. A madarak harsányan csiviteltek, s ahogy a nap egyre jobban beférkőzött az erdő fenyőinek magas lombjai közé, Regi is újra éber lett. Kimerültsége hamar elszállt, amikor rémülten észlelte, hogy Bianka nincs mellette!

− A rohadt életbe! – sziszegett, majd óriásit kiáltva felverte a rengeteg nyugalmát. – Bianka! Hallasz engem? Hallod?!

A visszhang valahonnan messziről válaszolt. Sóhajtott, majd ráncolt homlokkal odament barátnője hűlt helyére, megvizsgálta a nyomokat és bosszúsan megcsóválta a fejét, szitkozódva felállt. A talaj állapota alapján Bianka nem felállt, hanem úgy, ahogy feküdt elvitték. Újrakezdődik?

Az öregember föléhajolt és nyomatékosan, fenyegető hangon mondta:

− Szerencséd, hogy a te szíved is épp olyan jó, mint a társadé – azzal elővette kését, ami meg-megvillant a lámpafényben. Harsányan felnevetett, majd intett segédjének, aki megkerülte a műtőasztalt és elmosolyodva szólalt meg.

− Kár, hogy nem méreg volt a fiolában – felvette gumikesztyűjét. – Szép munkát végzünk, meglátod. Olyan szépet, hogy végig is nézheted!

Bianka elkeseredetten felnyögött. Hang nem jött ki a torkán. Furcsa állagú, büdös folyadékot kentek a mellkasára, amitől fázni kezdett. Aztán a penge, mint egy villámcsapás, belehasított a húsába. A vér, mint szökőkút bugyogott ki, majd lesiklott a finom testen a műtőasztalra. Bianka lebénult a fájdalomtól, már éppen sikítani akart, amikor hirtelen felébredt.

Nem látott semmit. De először nem is foglalkozott ezzel, még az álom rémséges képeit idézte fel. Igyekezett elhessegetni a rossz gondolatokat és koncentrálni arra, hogy hol van. Körül akart nézni, de csak most észlelte, hogy a vaksötét lehetetlenné teszi ezt. Kezét meg sem tudta mozdítani, fel volt láncolva egy rúdra. A közelben érdes, hideg sziklát tapintott ki lábával. Teste teljesen meztelen volt, a hideg szellő meg is érintette puha testét. Megborzongott, majd krákogott egy hangosat. Kongó visszhang jött egész közelről.

− Barlang… - suttogta rekedten. Mintha a másik oldalon halvány tűz pislákolna… Megerőltette a szemét és szeme megkönnyebbülten felragyogott. Tűz! Kezét megkötő öreg, rozsdás perec, melyhez hosszú lánc tartozott, minden egyes megmozdulásnál halkan megcsörrent. A lába szinte a levegőben lógott, épp pár lábujja ért le. Háta fájt, felkarja zsibbadt. Viszont megdöbbenve vette észre kiszabadulásának útját. A bilincs nem volt olyan szűk, hogy a kézfeje ne férjen ki rajta. A sötétben inkább csak érzékeire hagyatkozva dolgozott. Kézfejét összepréselve próbálta keresztüljuttatni a nehéz vasperecen. Csontja roppant, fájdalmában felkiáltott, a jobb keze pedig szabad volt. Lihegett, fázott és szitkozódva állt neki a másiknak. Hosszas próbálkozások után az is sikerült. Bőrét ugyan felsértette, de nem foglalkozott vele.

Sietve keresett ruhát, a szikla tövében meg is találta a saját ruháját. Félig-meddig azonban szakadt volt és nem takart el mindent, de azért gyorsan felkapta. A lobogó tűz irányába ment, bukdácsolva, minduntalan beleütve lábát a sziklába. Amikor odaért, felkapott egy fáklyát és beletette a pislákoló tűzbe. A kátrány hamar elkapta a lángot és fénye kirajzolta a barlang éleit. Ahol ő meg volt kötözve, azzal szemben egy keskeny járat húzódott.

− Van itt valaki? – kérdezte félénken. Senki sem válaszolt. A fáklyával világítva az utat haladt előre a járat felé. Figyelmetlenségéből adódóan azonban egyszer két szikla közé lépett. Szerencsére idejében tette ki kezét, különben beütötte volna fejét. Mikor fáklyáját felemelte a földről, nagyot sikoltva dobta is el. Közvetlen előtte egy öreg, beesett arcú, gyenge testű bácsi ült, lánccal a kezén. Békésen aludt idáig. Mikor meghallotta a vérfagyasztó kiáltást, ijedten riadt fel. Nagyot krákogott, majd fátyolos hangon megszólalt:

− Elnézést, ha megijesztettem… - elmosolyodott. – Sajnos nem látom magát – előrehajolt és a szemére mutatott. A két kikapart szemgolyó helye már ugyan beforrt, mégis egy nagy heg és egy nagy mélyedés tátongott. Bianka gyorsan szájához kapott és elfordította fejét.

− Valószínüleg most undorodik tőlem, de sajnálom, hogy ez van… Tudja, már ötvenhárom éve ezen a helyen ülök. Már ha a számításaim helyesek. Apám és én nagy felfedezők voltunk. Keresztül-kasul jártuk a világot. Itt zuhant le a repülőnk, ezen a szigeten. Aztán már az első éjszaka, mint magácskát, elraboltak. Apámat még aznap megették…

− Várjon! – vágott közbe hirtelen Bianka. – Azt mondja, megették?

− Ó, azt hittem, tudja, hogy kannibálok karmai közé esett. Nem tudom, a Föld mely fertályán tengetem napjaimat, de annyi bizonyos, hogy valamerre délen, Brazíliától keletre vagyunk. Mert Dél-Amerikába tartottunk, amikor a gépünk elromlott. Tehát apámat megették, engem meg későbbre tartogattak. Heves vérű fiatalember voltam, huszonhárom éves. Képtelen voltam arra várni, hogy csak úgy meglakmározzanak. A kötelet elrágtam és megszöktem. Nem volt szerencsém, mert újra elfogtak… Pedig már a sziget másik felén jártam! A tervemben ugyanis nem szerepelt az, hogyan jutok el innen. A büntetésem nem halál volt, hanem életfogytiglani börtön ebben a rohadt barlangban, bizony. A szememet is kivájták. Nem láttam már fényt ötvenhárom éve. Nem is emlékszem, milyen az… - elhallgatott. − Jaj, bocsásson meg. Annyit beszélek.

− Dehogyis! Hisz érdekes, amit mond! – Bianka megsajnálta a bácsit. – A vár akkor is itt volt?

− A két Hunnington várbörtöne? – felkuncogott. – Tíz-tizenöt éve, hogy idejöttek. A kannibálok életébe is beleszóltak, mindaddig, amíg a húsevők hada meg nem támadta a várt. Elfogták a fiatalabbik nejét és megették. Azóta félnek tőlük. Nem bántják őket, és a bennszülöttek sem bántják őket. Kompromisszum, kérem.

− Te jóságos… - szörnyülködött Bianka.

− Hát maga hogy került ide erre az isten háta mögötti helyre?

− Azok a… Hunningtonék vagy ki a fenék elraboltak a barátnőmmel együtt – merengve idézte fel a történteket. Hirtelen felkapta a fejét.– Mennyi időm van kijutni innen? És őriz valaki egyáltalán minket?

− Tőlem ne kérdezze! Én nem ismerem a járást. Őrök nincsenek. Biztosak abban, hogy sosem jut ki élve innen senki. Amiben van némi igazság, ha engem kérdez.

− Együtt talán kiszabadulhatunk!

− Úgy érti a kisasszony, hogy…

− Magának is jönnie kell velem. Nem pusztulhat itt! – Bianka szánalommal nézett az öreg hegeire.

− Higgye el, nem tudom, miről maradtam le. Nekem már ez a sorsom. Meg… hátráltatnám magácskát.

Bianka szomorúan belátta, hogy nincs mit tennie. Bele kell törődnie, hogy az öreg itt hal meg, láncokra verve.

− Sajnálom – szólt halkan a lány, majd felvette a fáklyát. – Köszönök mindent… - hangja elhalt, sírásra állt a szája.

Az öreg némán bólintott, összegubózott, majd intett a lánynak és jóságos hangon dörmögte bele a hideg barlangba:

− Előtted az élet, ifjú kisasszony! – kuncogott. Bianka azonban már rég eltűnt a járat sötétjében.

Regi vigyázva járta az erdőt. Kiabálni nem mert, félt, hogy rátalálnak Bianka elfogói. Ennek ellenére annak is tudatában volt, hogy ellenfelei sokkal jobb erdőjárók, mint ő. Ezért fog minden cselt és ügyességet bevetni, hogy túlélje ezt a kalandot is. A magas növényzetben kúszott, minden egyes hangra figyelt.

− Mintha Rambo lánya lennék – jegyezte meg szórakozottan. Erős gallyból fegyver készített magának, azt tartotta előre. Lassan egy nagy völgyhöz ért, mely után egy magasabb, kopárabb hegy állt. A dús növényzetű erdőt nézve szinte sivatagnak látszott. A hegy oldalán pár nagyobb fa állt ki, melyek száraz ágaikkal tikkadtan meredtek a semmibe. Regit különös érzés szállta meg – mintha ott lenne Bianka. A völgybe egy halvány ösvény vezetett le. Mielőtt kidugta volna a fejét a magas fűből, a talajra szegezte fülét és hallgatózott. Semmi nem hallatszott. Most a távoli zajokat figyelte meg, ám az állatok hangjain kívül semmit sem hallott. Felkelt és hanyatt-homlok rohant le a völgybe. Amikor lejutott, villámgyorsan lehasalt egy bokor tövébe és figyelt. De továbbra sem mozdult semmi. Kifújta a levegőt és hanyatt feküdt a földre. Pár percig a kékesszürke eget fürkészte.

Mint derült égből villámcsapás érte a rémület. Valaki a közelben szaglászott. Egészen közel volt, érezte meleg leheletét a haján. Nem mozdult meg, nem ugrott fel, összeszorított fogakkal várta, míg ellenfele valamit lép. Mikor egészen fölé magasodott az idegen arc, behunyta a szemét és magában azért fohászkodott, hogy ha már ennyi mindent túlélt, ezt is élje túl.

Ellenfele egy jól megtermett vaddisznó volt, mely agyarait épp áldozatába akarta döfni, Regi azonban gyorsabb volt. Hátracsúszott, ki a vaddisznó alól, aki felháborodva hörgött. Regi felkapta a falándzsát, és hadonászva figyelmeztette az állatot, hogy hagyja békén. Azonban a disznó nem értett ilyen könnyen a szóból, így a lány után eredt, aki sikoltva, segítségért kiáltva rohant be a fák közé, kerülgetve a fákat és bokrokat. A vaddisznó ott loholt a nyomában, Regi pedig folyamatosan hátralesve menekült, mígnem egyszer csak felbukott, a röfögő ragadozó pedig rávetemedett a védtelen áldozatra. A lánynak már nem volt annyi ideje, hogy az agyarokat kivédje, így az egyik mélyen belefúródott a bal combjába. Felordított. Egészen mélyről, fájdalmasan. A disznó a rideg sikolytól hátratántorodott, s miután látta, hogy Regi elhallgatott, újra rá akarta vetni magát a lányra, ő azonban minden erejét összeszedve felvette a lándzsát, és amikor az állat kinyitotta hatalmas száját és nekiindult áldozatának belefutott a kinyújtott fegyverbe, mély sebet ejtve a torkában. A vadállat tajtékozva, tehetetlenül kapkodta a fejét és vadul hörgött a fájdalomtól. A dárda azonban továbbra is mély torkába volt fúrva, de Regi ezt már nem látta. Ahogy tudott, szaladt, elbújt az állat előtt, aki felbőszültségében még több erőt gyűjtve támadta meg ellenfelét. Regi a fák között, a magas hegy felé vette az irányt, a vaddisznó pedig vércsíkot hagyva maga után szorosan követte. Mindkettőjük vérzett. A kérdés csak az volt, hogy ki bírja tovább.

Bianka a fáklya halvány fényében nem látta be a járatot. Bár eddig nem volt semmi elágazás, azért akadályok akadtak bőven. Amitől félt viszont a legjobban, már egy-kétszer bekövetkezett. A denevérek. Ilyenkor nesztelenül, de gyorsan tovaszaladt, lehajolva a süvöltő vérszomjas fenevadak elől. Szólni nem mert, sem kiabálni, hisz a barlang hosszú folyosói még a kannibál főnök füleibe is eljuttatnák a hangját. Ezért próbált óvatosan közlekedni.

Mikor elérkezett az első elágazáshoz, csüggedten szegte le a fejét és ült le a nedves szikla tövébe. Éhes és szomjas volt, szüntelenül korgott a gyomra, erejét is folyamatosan veszítette. Az elágazásnál egy széles folyosó nyílt balra, jobbra pedig keskeny, de alaposan kijárt ösvény vezetett. Úgy döntött, szerencsésebb lesz elindulni a széles járaton. Utolsó nekifutásra nekikerekedett és rótta a véget nem érő egyre csak sötétbe burkolódzó titokzatos, rideg és pállott szagú járatot. Az égő fáklya fénye egyre halványodott, a kátrány kezdett leolvadni a fáról, Biankában pedig egyre jobban erősödött a tudat, hogy talán itt fog meghalni, bolyongva.

És ekkor egy kis helységbe ért, melyből áradt a dohos bűz. A lelkét valami furcsa sötét lepel takarta le, mely eltorzított minden jó érzést. Megborzongva lépett be és azonnal sírva fakadt, mikor lába alatt megroppant valami. Tudta, hova érkezett. A fáklyát előrenyújtotta és undorodva kiáltott fel. A hideg kövön százával álltak kupacban a koponyák és csontok. Félelmében eldobta az életet adó tüzet, mely azonnal kihunyt. Bianka a teljes sötétben kereste a kivezető utat, köhögve, prüszkölve próbálta elfojtani a feltörő hányást. Miután elég messze került a temetőtől, leült és keservesen kezdett sírni.

Regi futott, ahogy csak beteg lába bírta. A magas hegy előtte nehéz terepnek bizonyult a sebének, melyből még mindig intenzíven szivárgott a vér. Minden egyes lépésnél feljajdult. A mögötte kutyagoló vaddisznó még mindig felháborodott röfögéssel üldözte a lányt, hajthatatlanul. A lándzsát, mely kiállt a fejéből, sehogy sem tudta kiszedni. A vértől habzott a szája, de lankadatlanul bosszút akart állni ellenfelén, aki egyre gyengébben vette az iramot. Mígnem egyszer csak váratlan fordulatot vett a párbaj.

Regi lemondóan megállt és szembefordult az üldözőjével, aki meglepetten állt meg. Miután látta, hogy a lány nem harcolni állt meg, hanem pihenni, kihasználva a helyzetet, rátámadt a lányra. Ő azonban váratlanul, ép lábával megfogta a lándzsát, és beljebb nyomta a disznó torkában, aki vérfagyasztó hangon felvinnyogott, aztán erejét vesztve oldalra fordult. A lándzsa átszúrta a tarkóját.

Regi hihetetlenkedve állt ott több percig, némán meredve legyőzött áldozatára, aki mozdulatlanul, üveges szemmel nézett a távolba. Megfordult, lassú léptekkel, sántítva botorkált fel a hegy tetejére, ahol végignézett a tájon.

Messze, amerről jött, keményen magaslott a Hunnington-börtön. A természet kopárabb, kihaltabb volt arrafelé. Sötét felhők gyülekeztek, a tornyok már eltűntek az ég színében.

− Vihar közeleg – mondta Regi lassan, és tovább pásztázta a szigetet. Amerre menni akart, óriási hegyek tornyosultak, a csúcsuk már fehérlett. Csak a kastély mögött látott ki a végtelen tengerre. Képtelen volt elképzelni azt, hogy hogyan fognak innen elmenni, ha ezt az egészet túlélték.

Ahogy ott a magaslaton üldögélt, a szél csendes melódiáját hallgatva, zajra lett figyelmes, méghozzá a domb másik oldaláról jött. Lehasalt a porba, előrekúszott. Talán tíz métert tehetett meg, amikor meglátta a barlang száját. Vigyázva, nehogy lármát csapjon, felkelt, óvatosan megközelítette. Mikor odaért, benézett, de nem látott semmit, csupán halk suttogásokat, távoli zsivajt hallott. Bement a nyílásba, a ricsaj egyre közelebbről jött. Torkában vert a szíve, arca falfehér lett az izgalomtól. Nem volt nála semmilyen fegyver, védtelen volt és biztos volt abban, hogy Bianka itt van.

És ekkor a semmiből lecsapott valami tarkójára. Eszméletlenül hullott a földre, mint valami rongybaba.

Bianka folytatta útját, már amennyire ki tudta tapintani a járatokat. Viszont bíztató volt az, hogy apró zajokat hallott, egyre hangosabban, így csak a hangok után kellett menni. Már réges-rég elkerülte az előző utat, több tucat járatot járt be. Egyszer csak fényre lett figyelmes. Más nem vette volna észre, ő azonban már vagy fél órája a sötétben bóklászott, így a legparányibb fénycsóvát is észrevette. A reménysugár felé haladt, persze továbbra is halkan. A járat szélesedni kezdett, majd egyszer csak kiért egy kereszteződéshez, ahol két alvó bennszülött várt. Nem vették észre a sötétben tapogatódzó lányt. A kannibálok mögött egy keskeny ösvény vezetett, ami hirtelen megszakadt, mögötte pedig egy nagy csarnokhoz hasonló terem volt. Bianka csendesen haladt el az őrök mellett, akik mit sem sejtettek a szabaduló lányról, aki azonban tett azért, hogy észrevegyék. Óvatosan elvette az egyik öléből a vasdárdát, majd nagyot sújtott a bordájára. A férfi levegő után kapkodva dőlt le az ülőkéjéről. A másik felriadt és le akarta döfni Biankát, az éber lány azonban gyorsabb volt. Lehajolt, arrébbmászott, majd felemelte a dárdát és nagy erővel az őr arcába szúrta, aki kiáltani akart, de nem volt ideje rá, már halott volt. Bianka feszülten körülnézett, hogy nem hallotta-e valaki a dulakodás zajait, s amikor látta, hogy minden maradt a régi nyugalomban, akkor megnyugodva ment előre a keskeny ösvényen. Amikor a végére ért, csodálva látta a kivájt helységet, melyben százával álltak a bungallók. Kannibálfalu a föld alatt. Bianka arra a következtetésre jutott, hogy innen már nem messze van a felszín. Már épp indulni akart, amikor döbbenten vette észre az eszméletlen Regit, akit két megtermett őr hozott be. Ruháját letépték, teljesen meztelen volt. A barlang hátsó részében hosszú asztal állt, melynél díszes ruhába öltözött bennszülöttek várakoztak. Regit odavitték, felfektették az asztalra és lekötözték. Az asztalfőn ülő bennszülött felállt, felemelte poharát és valami halandzsát szónokolt. Bianka tudta, mit tesznek Regivel, ezért körülnézett a helységben nyílást keresve.

Felpattant és gyorsan lefutott a következő fordulóig. Szerencsére senki sem volt, aki útját állja, így akadálytalanul lejutott a csarnok bejáratához. Lándzsáját görcsösen fogva állt és fohászkodott, hogy terve sikerüljön. A törzsfőnök épp most ült le, Bianka pedig lopakodva a sátrak között elindult az asztal felé, ahol körülbelül ötven ember nézte csodálattal a reggelit. Bianka vigyázva eljutott a tömeghez, s ott felkiáltott és előretört, egészen az asztalig. A dárdájával gyorsan dolgozott. Több tíz embert mészárolt le vagy bénított meg. A kannibálok szóhoz sem jutottak, amint látták, hogy a fiatal lány milyen gyorsan forgatja a fegyvert.

Regihez odaszaladt – közben öt embert leszúrt –, kioldozta a béklyókat, majd megpofozgatta eszméletlen barátnőjét. Ekkorra már egész csapat őr állta körül őket. Bianka nem törődött vele. Amikor látta, hogy Regi ébredezik, felkapta a hátára, megkerülte az asztalt és lihegve futott a helységen át, a fal mellett, kikerülve a bennszülötteket. A járatot, mely kifelé vezetett, elállták a fegyveres katonák, Bianka azonban nem foglalkozott vele. Ébredező társát letette, és magához térítette. Amikor Regi feleszmélt és látta, hogy mi történik körülötte, felpattant és ő is futni kezdett. Az őröket bátran leszúrták, viszont közben ők is kaptak pár sebet, nem is kicsit. Fájdalmasan, de kijutottak a felszínre, ahol meg sem álltak. Nyomukban volt az egész éhes kannibál törzs. A két lány lefutott a lejtőn, a magas hegyek irányába és csak szaladtak-szaladtak.

Amíg a nagy fűben el nem botlottak.

Mikor fel akartak tápászkodni, bénultan észlelték újabb ellenfeleiket, akik fenyegetően, de mosolyogva álltak előttük. Nem tudtak sehova se menni, körül voltak véve.

− Eszem ágában sem jutott volna, hogy ilyen ügyesek vagytok – a fiatalabbik Hunnington leguggolt a két lányhoz és mosolyogva töltötte fel a puskáját. – Az igazat megvallva azért nem üldöztünk titeket, mert tudtuk, hogy a kannibálok karjaiba futtok. – A levegőbe lőtt, így a bennszülöttek rémülten szaladtak vissza. – Egyébként nem szerencsés altatóporral bénítani az ellenfelet, mert akkor utánad fog jönni. Ezt jegyezzétek meg, bár úgyse tudjátok már felhasználni sehol… Ha már így történt, hogy találkoztunk, akkor ideje törleszteni a tartozásotokat. De úgy vélem, egy részletben tökéletes lesz.

A puskát a két lányra szegezte, akik moccanni sem bírtak. Még mindig nem hitték el, ami velük történt.

− Azért öl meg minket, mert pár órát aludtak? – Regi próbált alkudozni.

− Nem, azért, mert megpróbáltatok megölni minket.

− Akkor legalább ültesse be a lányába a szívemet – ajánlkozott fel Regi. – Legyen valami értelme a halálomnak.

− Sajnálom, de nem. Nem engedhetem, hogy mártírként halj meg. Inkább mint egy szökevény. Sajnálom – kedélyesen elmosolygott. Felállt, Biankára célzott és lőtt. A lány mozdulatlanul terült el a földön, fejéből spriccelt a vér. Regi sikoltva ugrott barátnőjéhez, akinek szeme a messzeségbe révedt, teste meg-megrándult. Regi felállt és vadul meg akarta ütni a fiatalabbik Hunningtont, de az még idejében a szívébe lőtt. Regi megállt és fájdalmasan hasalt el, ráesve Bianka holttestére.

Felriadt. Fektében kinyitotta a szemét, s megnyugodva látta az ismerős zöld színt, mely szobáját beborította. Kiizzadva ült fel és egy percig némán bámulta az előtte álló könyvespolcot. Átgondolta álmát, majd elmosolyodva, könnyű szívvel sóhajtott. Hirtelen eszébe ötlött valami!

Mielőtt még elfelejtené az álmot, gyorsan felhívja Biankát, hogy elmondja neki ezt a borzalmas rémtörténetet. Ágya mellett fekvő telefonját felkapta és tárcsázta a számot.

− Szia, Regi – szólt bele egy fátyolos, álmos hang. – Pár perce ébredtem. Mi történt?

− Álmodtam. Teveled. Két öregúr elkapott minket, a szívemet akarták.  Aztán elmenekültünk és egy kannibál törzs elfogott téged és…

− Várj! – Bianka belevágott a szavába, majd egy pillanatig szünetet tartott. – Nekem is ugyanez az álmom volt.

Regi dermedten nézett ki az ablakon, melyen kívül a jól ismert Veszprém környéke rajzolódott ki a reggeli ködből. Meg sem tudott szólalni, majd hirtelen valami különös fehérség szállta meg a szobát, nem látott és nem hallott semmit.

Tetszett? Nem tetszett? Írj véleményt vagy oszd meg!