R.I.P. - Nyugodj békében!

R.I.P. – Nyugodj békében!

A vámpír felhúzta az ablaktáblát, majd egy pillanatig hallgatózott. Az ablak nagyot nyekkent, de a ház továbbra is csendes maradt. A vérszívó bedugta fejét a sötét szobába, amit csak a holdfény halovány sugara világított meg. Miután ellenőrizte, hogy minden rendben, óvatosan bemászott, átlépve az illatozó muskátlit, mely a külső párkányon volt. Egy pillanatig megállt és felmérte a szobát. Kicsiny kis lyuk volt, egy tini lánynak azonban tökéletes. Az ággyal szemben egy kis pult volt, melynek a falra felfutó részén ócska, piszkos tükör volt. A vámpír szórakozottan odament a tükör elé és felvett egy vérszívó-pózt és nevetve látta, hogy a tükrön továbbra sem látszik semmi. Már több mint 100 évnyi vámpírlét után is mindig elszórakoztatta.

A nevetés elillant az arcáról, mert hirtelen eszébe jutott, hogy igazából enni jött. Az ágyhoz surrant és kedvesen mosolyogva észlelte a pihebőrű lányt, akinek a vérét tervezte iszogatni. A fiatal bakfis lehetett tizennyolc éves, de idősebb nem. Apró pici teste össze volt gömbölyödve a takaró alatt. A nyitott ablak miatt fázott. A vámpír leült ágya szélére és újra elmosolyodott, megcirógatta a lány arcát, majd elvarázsolva suttogta:

- Gyönyörű lány! – majd halkan kuncogott. – Kár érte. Még egy darabig nézte, amint alszik. Becsukta a szemét és hallgatta halk, egyenletes szuszogását. Beszívta a levegőt, egy pillanatnyi csend lett, majd csendes duruzsolással kisurrant a tüdőből az összes. Váratlanul a vámpír felugrott, majd támadóállásba helyezte magát és kidugta a fogait. Félve közel hajolt a finom kis nyakhoz. Az esti tusfürdő illata terjengett körülötte, ám a vámpír mást érzett. A dobogó érben száguldó vörös életet.

Mikor már elég közel volt a selymes bőrhöz, hirtelen visszahőkölt. Hogy ezt a gyönyörű lányt undorító vámpírrá változtassam? Hátralépett.

- Nem teszem meg – jelentette ki magának és határozott léptekkel elindult az ablak felé. Utoljára visszanézett a lány fedetlen nyakára. Éhes volt. Vissza kell mennem. Vívódott. A szoba közepén állt, az ablak előtt. Tétova volt. A hideg tavaszi éjszakai szellő besüvített a szobába. A lány a hidegtől megfordult a másik oldalára és egy pillanatig egész teste kilátszott a takaró védő pajzsa alól. A vámpír kinézett a Holdra, aki csak bambán bámult, aztán egyszer csak úgy látta, hogy vállat von... A vámpír ezt bíztatásnak vette és odament megint a lány nyakához, most nem tétovázott. A fogait újra kieresztette és épp bele akart harapni a vértől duzzadó erekbe, amikor a bakfis felriadt. A vámpír hátrafordult, hogy ne lássa a fogait. Aztán mikor a lány lassan felnyögött, megfordult. Amikor a lány észrevette apját, felsikoltott.

- Apa? Mit csinálsz te itt? – a félálomban levő lány még nem észlelte, hogy az előtte álló fekete maskarás ember vámpír.

- Nyugodj meg kislányom, nincs semmi baj – hadarta, majd megsimogatta és visszafektette az ijedt lányát.

Az viszont megdörzsölte szemét és csodálkozva vette észre apja jelmezét. – Mi ez a maskara? Vámpírjelmez? Apa... – kezdte fáradtan.

- Igen? – kérdezett vissza készségesen a vérszívó.

- ...szívtál? – azonban az apja válaszra sem méltatta. A kis törékeny test újra elhelyezkedett a puha ágyon és hamarosan elszenderült, visszalépett az álomvilágba. Az apa lábujjhegyen kislisszant az ajtón, becsukta azt, majd nagy tüdővel kifújta a levegőt. – Meleg helyzet – motyogta maga elé.

Ebben a pillanatban a szomszéd szobából apró lámpával kilépett a felesége. Hálósipka volt a fején, papucs a lábán. Hunyorgott.

- Te vagy az, Nick? Mi a büdös francot csinálsz te hajnali háromkor ebben a maskarában? – a lehető legértetlenebb képet vágva közelebb lépett férjéhez.

- Ölök – válaszolta a vámpír a lehető legnagyobb nyugalommal, majd felesége fejét megdöntve ráharapott torkára és csak szívta a nedűt. Miután már a feleség elájult, diadalittasan fenézett, a vér pedig vékony csíkban patakzott le a szája széléről... Nagy levegőt vett és újabb lendülettel belevájta fogait az anya nyakába.