Éj a sötétben

ÉJ A SÖTÉTBEN

NIGHT IN THE DARK

Kellemes szellőt érez, mely átsuhan a testén. Lába alatt nincs semmi. Lebeg. A semmi közepén. Nem érez semmit, csak ezt a lanyha fuvallatot. Hunyorogni kezd és csodálkozva veszi észre, hogy a nagy feketeségben apró pontok villannak fel. Megfordul a tengelye körül és még mindig nem lát semmit. Haladni nem tud, a keze és a lába tehetetlen. Értetlenül ráncolja homlokát. Mi ez?

A messzeségben meglát egy erősebben fénylő pontot. Megint erőlteti a szemét és hirtelen világossá válik számára, hogy az űrben van. A hideg, kies űrben. Egyedül. Most csodálkozva veszi észre, hogy teste pucér, semmi sem védi. A távoli feledésbe merült ember ő? Egyedül maradt túlélő?

Nagyon akar menni. Haladni. Elérni a Földet. Megmenekülni. Jobbra fordul és csodálkozva veszi észre, hogy mögötte méltóságteljesen forog a Föld a tengelye körül. Egy darabig a csodálkozás gyönyöre hatalmába keríti, így nézi a Kék Bolygót.

Megint szellő fut át rajta. Hirtelen átérzi az űr határtalan útvesztőjét. Fények fel-felvillannak a sötét fátyol ürességében. Üstökösök rohannak meghalni. Csillagok beragyogják a semmiség ködét. A nap életet adó világossága pedig szeme tükrét megcsillogtatja. A világegyetem életre kel.

Az űr csendje. A semmi. Megnyugodva hallgatja a hallgatás muzsikáját. Amint egy hajó szélsebesen elszáguld feje felett, riadtan kap füléhez a hirtelen támadt hangzavar miatt. Ijedten nézi a távolodó fénycsóvákat, melyek belevesznek a sötétségbe. Kiáltani akar. Ám az ő hangja csupán halk suttogás ebben a nagy távolságban. Hirtelen akaratlanul elkezd menni az űrben. A Föld kezd veszíteni nagyságából, mígnem csak kicsi kis pontként elvegyül a többi csillag között. Kétségbeesetten megfordul és látja, hogy egy óriási fényorgia van előtte. Olyan, mint egy rossz álom. A fényorgia színkölteményei egymást falják fel vagy kitaszítják a semmibe. Érzi, amint az űr hidege megérinti csontját. Megborzong. Visszanéz a Föld felé, és mint egy többtonnás kő, ráomlik a magány. Régi emlékek tolulnak fel benne és maga előtt látja gondviselő apját és szerető anyját. Nevelgető tanításokat, tiltó szabályokat idéz fel. Majd, mint egy film, lepörög előtte élete egy szempillantás alatt. Elmosolyodik. Aztán a nyomasztó magányosság megint erőt vesz rajta és újra csak az óriási fényárnyékot látja, amely hamarosan bekebelezi őt. Nem érti az egészet. Fel akarok ébredni. Kiabál a messzibe, ám a sikolyát senki nem hallja az űrben.

Aztán egy szempillantás alatt minden megszűnik körülötte. Nem lát semmit, csak a puszta sötétség visszhangját hallja. Rémképek jutnak eszébe, meglátja a Rosszat, a velejéig gonosz világ ezüstkulcsát, mely mindig teker egyet rajta, ha az lejár. Aztán őrült hangokat, zajokat hall. Begolyózott. Ideje felébredni! Túl akarja kiabálni a hangokat, de nem sikerül. Már éppen megadná magát, amikor egyszerre minden elhalkul. Most nem hall semmit. Nem hallja a lüktetést a fejében. Csak az örökké tartó csöndet. Nem érez semmit. Se meleget, se hideget. Se teret, se időt. Csak magányt és bűntudatot. Úgy érzi – már elveszett. Aztán a semmiből erősödik egy különös sípolás. A sötétség és a tudatlanság megőrjíti. Végül mindennek vége szakad.

Egyszer mindennek vége szakad...!

(Tessék végignézni!)