Novella: Brahms

BRAHMS

Mióta kijöttem ide Németországba, egyre gyakrabban hallgatom Brahmsot. Lefekszek az ágyamba, bekapcsolom a zenét, a sötétben egy kicsit még a szobában pásztázok, aztán lehunyom a szememet, a kezdő, puha trombitaszó pedig olyan hirtelen idézi a régi időket, hogy már látom is, ahogy apám a lemezjátszó előtt áll, a hangerő-szabályzón a keze és csillogó szemekkel tekint rám, másik kezével inti az ütemeket és próbál meggyőzni, hogy micsoda szépen szól ez a trombita az oboával, ennél szebbet tuti nem hallottam addig, csak jól hallgassam meg. Én csak ülök a kanapén, próbálok a zenére figyelni, de talán éppen az jár az eszemben, hogy a szomszéd Dani mikor fog átjönni, hogy menjünk ki focizni, pont az utca végéből nyílt a focipálya, a falu egyik szeme fénye, a nyár pedig másról sem szólt, hogy kint lőttük a gólokat. És ott ülök a kanapén, apám karmestert játszva, fülig érő szájjal inti az ütemeket, tényleg szép volt a trombita, ahogy az oboával ketten vitték a dallamot, de az igazán szép az, amikor majd a klarinét átveszi, és a hárfa pengeti a ritmust, mondja apám, majd amikor ahhoz a részhez érünk, egészen az elején van még, egy kicsit erősít a régi berendezésen, még keletnémetből hozta vagy húsz éve.

Most, ahogy az ágyamban fekszek, a gyerekkoromat újra Brahms negyedik szimfóniájának második tétele hozza vissza, a zenelejátszón pedig éppen az a verzió van fent, amit annak idején a bakeliten hallgattunk, még a borítója is ott van kicsiben, egyből felismertem, rá van írva kék betűkkel, hogy a budapesti szimfonikus zenekar játssza György Lehel vezetésével. Miközben a dallamok lassan, komótosan váltakoztak, mindig oda vissza elolvastam a lemeztok hátulját, le volt írva, hogy ki milyen hangszeren játszik és közben apám persze szólt, hogy most figyeljek, mert most jön az idilli rész, mert hát ez az egész olyan, mintha az életet ábrázolná, majd figyeljem csak meg, itt van szó a szerelemről, a haragról, az elválásról, az újra egymásra találásról, majd meglátom. A dallam lassan indul, aztán a vonósok tényleg mintha megidéznék a szerelem legszebb időszakát, persze egy kilencéves gyermek minderről mit tud még, főleg, hogy közben a foci jár eszében, de ahogy húsz évesen hallgatom ugyanazokat az évszázados dallamokat, elmosolyodva veszem észre, hogy bizony, apámnak az utolsó mondatáig igaza volt, az élet idilli magasságait és borús mélységeit érintve vezet végig a megnyugtató vonós dallam. Itt azt mondja, hogy nyugodj meg kedvesem, nincs semmi baj, tolmácsolja nekem az apám, én pedig próbálom elképzelni, ahogy apa és anya veszekednek, majd apa megvigasztalja anyát és minden rendben megy, a háttérben a vonósok adják alá hozzá Brahms zenéjét a zenekari árokból, mint a színházban, aztán szól apám, hogy de várj, még nincs vége, mert nem minden probléma oldódik meg rögtön, a kis tétovázás után van újra konfliktus, a cselló ívesen száguld a mélységekbe, majd pedig ott van újra a felszabadult idilli hegedű és a lendületesen lüktető fődallam, az élet megállíthatatlan természete, mondja nekem apám, a keze még mindig a levegőben van, néha a csodálattól egy-egy ütemet kihagy a kalimpálásban, megint szól, hogy figyelj, most közeledik az újabb baj, ez már csak ilyen, egyszer fent egyszer lent, hullámzó minden, aztán majd kiderül, hogy a végén mi lesz. Én ülök a kanapén, kezemben még mindig csak a bakelit doboza, néha roppan egyet-egyet a tű, drága gyémánttű volt, apám sose engedte, hogy én tegyem rá a lemezre, mert ha eltöröm, vagy baja esik, akkor aztán nézhetek, így én csak feltettem a lemezt, aztán ő meg rátette a tűt és az mindig sercent egyet. A férj újra megnyugtatja a feleséget, hogy minden rendben lesz, mondja apám, mikor a békés vonósok meleg hangokkal rázendítenek, de aztán figyelmeztet jól, hogy figyeljek és gondolkodjak együtt a zenével, aztán tényleg sikerül is valamennyire, az utolsó percnél pedig fel is hangosítja a zenét, szinte dübörög a nappali, de nem zavar, tényleg mintha elkapott volna a zene, amikor rázendít az egész zenekar a témára, kiráz a hideg, apám pedig minden erejét összeszedve vezényel, a hangerő-szabályozó eléri a maximumot és amikor véget ér a téma, egy magányos hang vánszorog felfelé a kottán, apám izgatottan kiáltja, hogy nézd, hogy is lehet ilyen gyönyörűen befejezni egy művet, ilyen nagyszerűen eltalálni egy hangot és rajongása már át is ragad rám, várom azt a hangot, a fuvola pedig tényleg nagyon szép, szinte életre kel a bakelitről, ő pedig máris hozzáteszi, hogy azon mereng, hogyan lehet ilyen sokáig tartani egy hangot, tegyük csak vissza oda, hallgassuk meg még egyszer, a tűt óvatosan felemeli, majd egy hajszálnyival odébb leteszi, újra felharsan a zenekar, a száguldó lemezről érkező hang pedig tényleg fenséges, apám készenlétben áll, amikor a fuvola megszólal a végén, láthatóan számol és kitátott szájjal mondja, hogy igen, majdnem tíz másodperc, végül is az szép eredmény, csodálatos, ámul ő, én is mosolygok, látom, hogy tényleg tetszik neki, én pedig elhatározom magam, hogyha nem lesz itthon, csak azért is felteszem a lemezt és saját magam bekapcsolom a lemezjátszót, a tűt is én teszem a bakelitre és magam fogok a hangerő-szabályzóval is bűvészkedni, és meghallgatom még egyszer. De igazán mélyen mégis azt remélem, hogy legközelebb is ő fog ott állni, vezényelni és elmondani, amit Brahms hangjegyekkel mesél el.

2016. október 22.

Johannes Brahms: IV. E-moll szimfónia (op. 98.), II. tétel: Adante moderato

(Budapesti Rádió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Lehel György, 1983)